Sokszor máig előítélettel, rosszhiszeműen kezelik a kikeresztelkedéseket

A kikeresztelkedett zsidók cserben hagyták hitsorsosaikat: ahelyett, hogy a nehéz időkben, azaz 1945 előtt szolidaritást vállaltak volna velük, haszonlesésből igyekeztek „átállni” a másik oldalra. Legalábbis sokáig ez a vélekedés kísérte a zsidó konvertitákat – nemcsak a hitközségekben, de előfordult, hogy a befogadó keresztény egyházakban is. Az „árulást” napjainkban már nem szokás felhánytorgatni, azt sem nagyon tudni, ki az, akinek a felmenői hajdan kitértek. Az egykori vallásváltást azonban sokszor máig előítélettel, rosszhiszeműen kezeljük.

W… a neves zeneszerző, a Zenekadémia tanára „leplezetlen szomorúsággal arcán, a lelki vívódás messziről feltűnő jeleivel tekintetében” jelent meg a rabbihivatalban. Alig hallgatóan azt suttogta a rabbinak, hogy ki akar keresztelkedni. A miértre annyit felelt, hogy a körülmények kényszerítik, és azt is kérte, hogy lépését ne hozzák nyilvánosságra. „A rabbi nem száll vele vitába. Szótlanul tudomásul veszi a bejelentést s hozzálát, hogy bevezesse az anyakönyvbe” – olvashatjuk az Egyenlőség című zsidó hetilap tudósításában. A cikk alapján nem nehéz ráismernünk Weiner Leó zeneszerzőre, aki valóban nehéz helyzetben kereste fel az irodát. 1938 kora nyara volt, nem sokkal korábban fogadták el az első zsidótörvényt. A kitérni szándékozók (ez szinte teljesen egybeesett a megkeresztelkedni is akarókkal) hosszú sorokban várakoztak a rabbihivatalok előtt.