Az új Hófehérkén még csak dühöngeni sem érdemes

Üres, lélektelen produkció lett a klasszikus mese a Disney új feldolgozásában, de erről nem a nem fehér bőrű főhősnő tehet, és nem is kizárólag a CGI-szülte Kuka. De érdemes-e valóban előre gyűlölni egy produkciót? Kiket átkoznak ki a woke-ra hivatkozva, és mely esetekben igazságtalan a vád?

Irigylem azokat, akik az élő szereplős Hófehérke vélt vagy valós woke-izmusain tudtak dühöngeni az elmúlt időszakban. Irigylem őket, mert a most mozikba került filmet látva nagyjából semmilyen érzelmet nem sikerült kicsiholnom magamból. Ez persze lehet épp eredmény is. A Disney megannyi fotorealisztikus feldolgozása hozott borzasztó kínos perceket, különös tekintettel Az oroszlánkirályra vagy A kis hableányra. A fő gond ezekkel nem az volt, hogy csupa progresszív elképzelést erőltettek beléjük, illetve hogy a régi kedvencek mindenféle új bőrszínt kaptak. Sokkal inkább volt kellemetlen, ahogy a mimikától és gesztusoktól megfosztott CGI-állatok énekeltek, illetve hogy a sokak által szeretett mesékből sikerült kilúgozni minden valódi érzelmet, megható pillanatot. Üres, lélektelen produkciók lettek ezek, épp úgy, ahogy most a Hófehérke.

Pedig az utóbbi próbálkozik talán a leginkább, hogy szívszorítónak mutassa magát. Tisztában voltak vele az alkotók, Marc Webb rendező és társai, hogy anélkül ez nem megy. A tiszta lelkű, kedvességével a világot megváltó hercegnő sztoriját máskülönben nem lehet elmesélni. Annál szomorúbb, hogy a mesének most is csak a felépítménye maradt, meghatódni a látottakon viszont szinte lehetetlen.