Nemcsak Mundruczó Kornél, de Horvát Lili új filmjét is a Velencei Filmfesztiválon mutatták be. A rendező és főszereplője, Stork Natasa pedig ugyanúgy kiálltak itt az Színház- és Filmművészeti Egyetemért, mint kollégáik. A színésznőt a tiltakozás mellett kérdeztük a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmről, a tavaszi járványidőszakról és a Skype-ra átköltöző próbákról is.
– Horvát Lili rendezővel együtt önök is SZFE-s pólót öltöttek a Velencei Filmfesztiválon. Ahogy így tett Mundruczó Kornél és a Pieces of a Woman stábja. Sokaknak kellett elmagyarázni, hogy mitől kell megvédeni az egyetemet? Vagy az alapján, hogy az összes nemzetközi híresség kiállt, tudták úgyis?
– Ez még a hírességek, a sok külföldi színház és színházi ember kiállása előtt volt. De Mundruczóék a sajtótájékoztatójukon, az előző napon már elmondták, hogy mit jelent rajtuk a felirat.
– El lehet ezt teljesen érthetően? Hiszen a hatalom célja pont az, hogy még a magyarok jó része se igen értse, miről van szó.
– Nem csak komplikált erről idegen nyelven beszélni, de fájdalmas is. Sok külföldi színházi előadásban dolgoztam az elmúlt években mint vendégszínész. Amikor megkérdeztem ezeket a rendezőket, hogy miért hívtak, a válasz mindig úgy kezdődött, hogy mindenképp szerettek volna magyar színésszel dolgozni. Olyan elismerés és rajongás övezi szakmai körökben Európa-szerte a magyar színjátszást és színházi kultúrát, amit itthon nem is sejtünk. Védjegynek számít Európában magyar színházi emberrel dolgozni. Mindig büszkén hallgattam a külföldi kollégákat a budapesti színházi tapasztalataikról csodálattal beszélni, vagy magyar rendezőkkel való munkáikról dicsekedni. És ezt most részvétnyilvánító e-mailek, szolidaritást vállaló Facebook-posztok váltották fel. A magyar színházi élet európai és nemzeti kulturális kincs. Ennek az egyik legfontosabb bázisa a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol én is tanultam.
– És mit gondolt az ideologikus tanítás vádjáról?
– Nem tudom, lehet-e teljesen ideológiamentesen nevelni, vagy beszélni művészetről, alkotásról. Korábban egyházi gimnáziumba jártam, ott a politikai hovatartozás kérdése markánsan előtérben volt. Nem manipulációs céllal, hanem mert az ott tanító tanárok, világképük szerint így tudták legjobban azt a tudást átadni, amiben mélyen hittek. Emlékszem, együtt imádkoztunk az iskolában a választásokkor az iskola által preferált párt győzelméért. Az egyetemi évekből nem emlékszem olyan pillanatra, hogy egy tanárom pártpolitikai álláspontja előkerült volna. Ott a hangsúly inkább épp azon volt, hogy szuverénül gondolkodó, alkotó emberekké váljunk, ne fogadjunk el berögzültt automatizmusként semmit. „Gondolkodni hedonizmus” – Zsótér ezt tanította nekünk. Az embert a legkülönfélébb befolyások érik, de tőlünk függ, hogy mi van hatással ránk, hogy mit építünk be. Ideológiailag az hat rám, amit, vagy akit szeretetek, amit közel érzek magamhoz. Ez egy nagyon zsigeri folyamat. Egy generáció ült végig orosz órákat az iskolában úgy, hogy nem tanult meg oroszul.
– Pár éve nyilatkozta, hogy gimnazistaként látta Bodó Viktor egy előadását, és rögtön felkavarta az ottani természetesség, a mesterkéltség hiánya. Miközben előtte a színház helyett inkább a film érdekelte, nem?
– Igen. Édesapám filmes díszlettervező volt, filmeken nőttem föl. A színház viszont annyira nem vonzott. Kamaszként azt éreztem, hogy ez egy ódivatú és életidegen műfaj, ahol a színészek kiabálnak és nagy gesztusokkal magyaráznak az életről. Amikor jelentkeztem a Színművészetire, tudtam, hogy valami kapcsolódási pontot kell találnom a színházzal. Itthon a színházi és a filmes színészek oktatása nem válik el egymástól. Kicsi a piac, mindenki csinál jó esetben mindent. Végül egy Bodó-előadás, az Attack volt, ami először nagy hatással volt rám, és kimentett ebből a csávából. Nem történelmi kosztümökben álltak a színpadon a színészek. Egy almákkal teli hűtőszekrényre emlékszem, és hogy volt valami finom, érzékeny humora, közben tele fájdalommal és szorongással, ami engem akkor megérintett. Azt éreztem, hogy ebben én is szívesen játszanék. Szerencsés véletlen, hogy aztán Bodó Viktor lett az egyik osztályfőnököm.
– Filmben viszont rendre azt várják, hogy készüljenek csak kosztümös történelmi filmek, jobboldali megszólalók szerint hiány van ezekből.
– Ebben nagyon különbözik a két műfaj. Mások a játékszabályai. Míg a színház tünékeny dolog, az itt és most művészete, addig a film örökérvényű állításokat igyekszik megfogalmazni. Nem feltétlenül a kosztümös előadások ellen beszélek, de a színházban el kell hinnem, hogy amit látok, az nem csak el van játszva, hanem valóban megtörténik a szemem előtt. A jelmezek szerencsés esetben ebben varázslatban támogatják az előadást. A kedvenc filmjeim jó része – az Elvira Madigan, a Fantomszál vagy a Barry Lyndon – viszont kosztümös filmek. Mintha kifejezetten jól állna nekik, hogy egy másik korból fogalmaznak meg történeteket.
– A Felkészülés...-t hogyan fogadták Velencében?
– Jól fogadták. Bár csak kevés időt töltöttem kint, de akivel sikerült beszélnünk, mind dicsérte a filmet. Találkoztunk válogatókkal, akik mondták, hogy a kedvencük a szekcióban. Aztán egyre több pozitív kritika is megjelent.
– Valóban, az IndieWire-ön például azt írták, áthatolhatatlan, de megnyugtató az alakítása. Ez is volt a cél?
– Az elsődleges célom az volt, hogy sejtszinten megértsem, Horvát Lili rendező mit szeretne az adott jelenetekben látni, és hogy mindent megtegyek, hogy elégedett legyen az eredménnyel. Aztán, hogy valami módon személyes, és ezáltal egyedi is legyen ez a figura. Hogy akármilyen őrület is az, amin keresztülmegy, lehessen hozzá kapcsolódni. Fontos volt számomra, hogy feltérképezzem, mit jelent a karakter szempontjából, hogy ő orvos, sőt, idegsebész. Ez a foglalkozás nagyon erős karakterformáló elem. Ha magamra gondolok, én bizonytalan típus vagyok, még talán motivál is, hogy módszeresen megkérdőjelezem magam, ez ott van a szavaimban, a gesztusaimban. Egy idegsebész ezt nem teheti meg: határozottságot és magabiztosságot kell tudnia sugározni a betegei és a kollégái felé. Tudni kell azonnali döntést hozni, és mentálisan kezelni az esetleges hibákat. Bizonyos jelenetekben erős és határozott nővé kellett válnom.
– Pedig a főszereplő a magánéleti vágyakozásában épp hogy kevésbé az.
– Igen, épp ez teremti ezt a különös kontrasztot a figurában. Az okos és intelligens nő, aki a szakmájában magabiztos, a szerelem ismeretlen területére tévedve viszont a képességei nemcsak felmondják a szolgálatot, hanem mintha még útjában is állnának az ösztönös énjének. Ez két okos, szemérmes ember szerelmi története.
– Mégis kicsit egyenlőtlennek tűnik köztük ez az egész. Mintha csak a nő szenvedne sokat, és nem az önhibájából.
– Olyan, mintha meglennének benne a klasszikus femme fatale attribútumok, de most a női szemszögből van elmesélve ez a zsáner, és így pont fordítva történik minden. Most ő sóvárog az elérhetetlen, titokzatos és veszedelmes férfi után.
– Mennyire lehet ezt sajátosan magyar filmként nézni?
– Azon túl, hogy persze gyönyörűen és újszerűen látjuk benne Budapestet, nehéz nekem még a filmet egy objektív, külső szemmel látni. Egyelőre számomra Márta személyes története hatja át az egészet, és nehéz megmondanom, hogy mennyire tipikusan magyar ez a film. Pár év múlva talán pontosabban tudok majd erre a kérdésre válaszolni.
– Beszélt már arról is, például az Isteni műszak főszerepe után, hogy mennyire szeretne minél több, jelentősebb filmszerepet kapni. Hogy érzi, elégedett lehet ezzel a mostani állapottal, ahova eddig eljutott?
– Igen, de sorsszerűen gondolkodom a feladataimról. A panaszkodás a mi szakmánkban kontraproduktív. Volt időszak, amikor kevésbé voltam foglalkoztatott. Ha akkor méltatlankodásra és önsajnálatra ment volna el az energiám, akkor nem tudtam volna hatékonyan dolgozni magamon. Ilyenkor van arra mód, hogy nyelveket tanuljak, napi szinten sportoljak, dolgozzak a beszédemen, a hangomon, a mozgáskultúrámon. Azt mondják, a szerencse a felkészültség találkozása a lehetőséggel. Azokat az időszakokat, amikor nem vagyok keresett, igyekszem a leghatékonyabban a felkészülésre fordítani.
– A tavaszi járványidőszakot hogyan élte meg? Megmaradt valamilyen munka ezalatt?
– Igen. A Miért lett R. úr ámokfutó című Fassbinder-adaptációt kezdtük épp próbálni a K.V. Társulattal, amikor kitört a járvány. Ördög Tamás rendezte. A próbafolyamat kezdeti szakaszában kellett kimondani, hogy otthonról, online folytatódnak a próbák. Jó volt később úgy nekiállni a személyes próbáknak, hogy mindenki tudta tűpontosan a szövegét, és ki voltak találva a kis jellegzetességek a karakterekhez. Mentálisan is sokat jelentett, hogy nem állt le hirtelen az élet. Azóta bemutattuk az előadást. Ugyanígy próbáltunk online Kárpáti Péterrel és Zsótér Sándorral egy előadást, aminek október 5-én lesz a bemutatója. A nagy kapituláció a címe, és Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvére épül. Zsótérral improvizáltunk hónapokon át, ebből állította össze Kárpáti Péter a szövegkönyvet.
– Ez a Skype-os próba nem volt furcsa?
– De, nagyon. A technika és a személyes kommunikáció közti különbség néha burleszkbe csapott át. Másfél heti Skype-olás után Zsótér beletörődő hangon mondta, hogy én nagyon megfontolom minden megszólalásomat. Ekkor tudatosult bennem, hogy ő azért válaszol minden kérdésemre ilyen lassan, mert a technikából eredően van ez a pár másodperces csúszás. Hiányzott a személyes jelenlét, alig vártam, hogy újra találkozzunk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/40. számában jelent meg, október 2-án.
