Szabad a gazda!

Numa Pompilius elrendelte, hogy isteneknek csak metszett szőlő borát lehet áldozni, aki másképp tett, vagy hagyta elvadulni, gazosodni birtokát, azt megfosztották szavazati jogától, pozíciójától, rangjától.

Amikor megvettem a szőlőmet, emlékszem, különös státuszba keveredtem. Frissen szerzett diplomámnak a faluban járt a magázás, a hegyen viszont csendőrpertu volt. A kommunikációs dimenziókapu a civil- és a gazdalét között nekem is természetesnek tetszett. Egyiket (szerintük) megszolgáltam az iskolapaddal, másikat viszont hitelre nem adták. Nézték a szőlőmet, rokkan-e már, a hordómat, hogy rekken-e már, a vályogpincét, dűl-e már. Ritka jobb napokon a segítés ígéretével, de leginkább a Ninive pusztulását rögeszmés-hibbantan jövendölő Jónás elégtételvágyával. Nem magamnak dolgoztam hát, a megannyi láthatatlan revizornak. A Józsinak, a Gyulának, a Pista bácsinak, hogy hibát ne találjanak, és a mindennapos szigorlaton el ne bukjak. De ami hibája volt a szőlőnek, mind az én nyakamba varrták, ami erényt mutatott, mind a szerencsém dicsérte. Viszont én nem azért szerződtem muszáj Herkulesnek a hegyre, hogy csak úgy kilökjenek onnan! („Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse magam megtörnék.”) Aztán jött egy olyan jégeső, amilyent én még nem láttam, a fákat kopaszra verte, a tőkéket hosszában földig repesztette, és a vallatóim közül ketten fel se jöttek többet, lent magáztak a faluba’, ha ritkán lesütött szemmel belém botlottak. Aztán fagy lett következő májuson, a tavaly-tépázott szőlő hitvány kis hajtásait lekókasztotta, és kettő megint eltűnt a hegyről, s maradtunk hárman hírmondónak. Legkitartóbban egyikük járt egzecíroztatni, próbálgatta minden nap a türelmem, sértegetett és hízelgett, mintha puhatolná: maga ugrik a Jónás, vagy dobni kell? („De nyelvelnek, zsibongnak: űznek / S neki hajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.”)