Szaloncukor

Évről évre december első napjainak egyikén volt, hogy apám elővette a kamrastelázsi mellett őrzött kétméteres alumínium függönysínt. Ez korábbi lakásrendezés túlvásárolt maradványa volt, az a fajta ősrégi, amelyen a görgős fém kiscsipeszek a fémhez súrlódnak, folyton elakadnak, még csikorognak is. Apa a nagyszobába vitte, átlósan felrakta a sarok könyvespolc két oldala közé, ünnepélyesen azt mondta: akkor hát itt az idő. Ez a szertartás volt a családi karácsony korai avizója, melyet apám advent elején ismétlődő egyformán az összekacsintás félmosolyával kísért. Másnap elment a sarki közértbe, és három doboz szaloncukrot vásárolt, kettőből mindet a fenyőfára akasztani, a harmadikból meg csak úgy, kezeink ügyébe, tálba, nassolni ha támad ünnepi kedve az embernek.

Karácsony annyiféle van (vagy nincs), ahány ember, család, ország, földrész vagy vallás. Bizonyára akadnak e hazában, sosem kerestük őket, akiknél a szaloncukor fenyőre aggatásához a cérnahurkolás ugyanúgy a karácsonyi készülődés fontos mozzanata, mint nálunk volt. A következő estéken anya, apa és én leültünk a nappali szoba nagy asztalához, anyám már hetekkel korábban vásárolt két spulni erős fehér cérnát, apám éles ollóval húsz centiméteres darabokra vágta, és hurkoltunk, kötöztünk. A végső határidő szenteste napja, a méretes karácsonyfa díszítése volt. Apám kiadta a parancsot: akár ha csak erre jársz fiam, kötözz meg néhány cukrot, azzal is haladunk. Kamaszkorom serkenő bajusz alatt dünnyögő, hányaveti korszakát éltem, apa hozzátette: egyáltalán nem fog megártani, ha kicsit csipkeded magad. A cukrokat estéről estére lassan gyarapodó sorban a függönysínre akasztotta, ez jó móka volt, a cukrok cérnazsinórja rendre összegabalyodott, apa fogai közt káromkodott: hogy az a rosseb!, anyám rosszallóan csóválta a fejét.