Szép állat a zebra

Habár az én kedvencem a zsiráf, mégis örülök, hogy kiderült, lakóhelyemtől, Budapesttől nem messze alföldi és hegyi zebrákat is meg lehet tekinteni – vagyis, hát, nem lehet, mert hiszen elektromos kerítés őrzi őket, és persze védi e nem különösebben őshonos fajtól a dunántúli flórát és faunát.

Sajnálom, hogy nem figyeltem fel már tavaly késő ősszel a Gulyáságyú videós beszámolójára és cikkeire e tárgyban, pedig Kunhalmi Ágnes szocialista országgyűlési képviselő még kérdéssel is fordult ezek nyomán az agárminiszterhez, mondaná meg, hogy és hova kerültek a zebrák. Mely állatok érkezéséről az állategészségügyi hatóságoknak valóban tudniuk kellett, és tudtak is, de a miniszteri válasz nem tartalmazta a rendeltetési helyüket. Úgyszintén Gulyás Balázsék oknyomozása tárta fel, hogy Mészáros Lőrinc birtokán vannak a zebrák, viszont a sajtóbeszámolót követően benyújtott vadásztársasági engedélykérelem egy másik területre szól, amely amúgy véletlenül (?) Bicske belterületére is vonatkozik.

Mindez szép példája annak, hogyan – vagy hogyan is – működhetnek a botrányok, és hogy miként térül meg a tényfeltárásba fektetett munka; lehet, hogy csak később, vagy sokkal később viszi át az ingerküszöböt egy információ, olyankor, amikor az ehhez szükséges politikai konstelláció összeáll. Ez is mutatja, hogy az újságírás nem a politikacsinálás logikája szerint dolgozik: a tényfeltáró csak (szinte mániákusan) elvégzi a munkát, amiről sosem tudhatja, beüt-e végül, vagy sem.

E nehéz időkben talán nem felesleges az újságírás dicséretének zengése sem, de ez az írás alapvetően mégsem erről kíván szólni, hanem arról, hogyan alakult az előző hétvége politikai közfigyelme.