Szeretlek AIDS nélkül

A legmenőbb szolnoki diszkó előterében hangzott ez el, a nyolcvanas évek közepén. Azon a helyen, ahol a párok kifelé menet, vagy egyszerűen pihenő gyanánt, esetleg ismerkedés céljából megálltak csókolózni. Én nem hallottam, számomra a diszkó akkortájt legföljebb valamelyik – ritka – péntek délutáni nyuszibulit jelenthette az iskolai aulában, annál tovább nem merészkedtem, nem is engedtek. Mindazonáltal akadtak páran az osztálytársaim közül, akik jelen voltak, és egymást erősítve állították, hogy ezzel a mondattal vallott szerelmet a fiú a lánynak, miközben bent, a táncparkett körül villogtak a fények, és a lemezlovas épp átúsztatta a Modern Talking aktuális slágerét a Neoton Família azon dalába, amely pont akkor vezette a Pajtás újság slágerlistáját.

„Szeretlek AIDS nélkül” – nevettünk a mondaton, szájról szájra adtuk tovább, holott a lelkünk nem is annyira mélyén egyáltalán nem tartottuk már akkor sem viccesnek. Hűen kifejezte nemcsak kamaszos képzelgésünk sötét oldalát, de azoknak az éveknek a félelmeit is. Akkortájt látogatott haza a háborút követően Amerikába átrándult rokonunk, aki csodálkozó értetlenséggel mesélte – miután generációjával egyetemben már évtizedekkel korábban is úgy érezte, hogy bevitt neki egy gyomrost a popzene –, hogy most éppen egy Madonna nevű lányért őrülnek meg az Államokban. Apám azonban eközben egyre csak azt kérdezgette tőle, hogy akkor most mi ez az új betegség. Füleltem, hallgatóztam, és magam se tudtam, melyik a jobb, ha próbálom elképzelni, vagy ha inkább elhessegetem a rettenetet.