Szöveghiány, a létezés kontextusai

Hiányzol, mondta a telefonba régi barátom, én meg zavartan arrébb rúgtam egy bazaltkavicsot a Nefelejcs teraszán. (Nem igaz, nem mondta ezt, soha senki nem mondta, amióta itt élünk, érzékeltették, kiderült a szövegkörnyezetből, gondolhattam úgy az előismereteimből, és a többi…) Megrántottam a vállam, és kiléptem a tarka avarral fedett udvari részre. A székeket ráborították már az asztalokra, ki tudja, lesz-e még napos délután, amikor plédekbe tekerve érdemes kiülni a fák alá. Nekem sem hiányzik senki, gondoltam, mielőtt elköszöntünk. (Nem igaz. Rohadtul hiányzanak a barátok, a beszélgetések, a Bem mozis, hivatalos, grinzingis találkozások, az Ibolya mondén és ifjú „csőcseléke”, de én sem mondom, kiderülhet a szövegkörnyezetből vagy gondolhatják az előismeretek alapján, és a többi…) Hogy mennyire hiányzik, az nemrég, a faludiszkóban derült ki, mert volt ugyan buli, villództak a fények, mint a sulidiszkóban annak idején, meg persze jöttek az emberek csinosban, és mind cukkerborsók voltak, de hát azért én a Nincsben, a Fortunában, a Galaxisban, a Piafban, a Fészekben meg a Morrison’sban nőttem fel, azok mindegyike meg, ugye, másik kávéház a buliuniverzumban… (Nem, nem mondtam senkinek, nehogy félreérthető és bántó legyek, nem is utaltam rá, bár pestiesen harsányak voltunk a bejáratban állva, sokan ki is jöttek hozzánk, és azt mondták, hogy a zene, amit mi hallgatunk, sokkal jobb, mint a benti, úgyhogy a „szövegkörnyezetből” végül most is minden kiderült…)

Én már nem is tudom, hányadán állok a világgal, a faluval meg Budapesttel, Budapestet egy hosszú évtizedek alatt elrontott, arc nélküli és hangulattalan városnak látom, melyet megfosztottak polgárságától, és hibernálva tartanak – ha nem lenne az örök undergroundja, talán már a nevére se emlékezne senki, és nem tudná, „hol lakott itt Vörösmarty Mihály”… Akárhogy is, néha felzakatol bennem, mint az Árpád Gimnáziumnál a 17-es villamos. Hiányozni tud…