Szükségállapot a láthatáron

Az úgynevezett pedofiltörvény lázában ég a magyar és részben az európai politika már hetek óta (a cikk még a Pegasus-botrány kirobbanása és az Orbán Viktor által bejelentett népszavazás előtt íródott – a szerk.). Külpolitikailag ez kevésbé kedvez az Orbán-kormánynak, hiszen fenntartja, sőt megerősíti a vele szembeni európai ellenérzéseket. Belpolitikailag már más a helyzet, legalábbis a Fidesz reménykedik abban, hogy olyan területre került a politikai kommunikáció ezzel a témával, amelyen ő otthonosabban mozog ellenfeleinél, és népszerűbb álláspontot képvisel.

A kormányoldal nem ok nélkül bízik abban, hogy a magyar lakosság többsége az ő véleményét fogja osztani ebben az ügyben. A más nemi irányultságú kisebbséghez való többségi hozzáállást úgy is lehetne összegezni, hogy a magyarok többsége ugyan nem homofób, de a melegházasságot ellenzi, és azt sem igazán szereti, hogy ha az LMBTQ-közösség tagjai nyíltan felvállalják magukat. „Csinálják a négy fal között, és akkor nem lesz semmi baj!”, fogalmazható meg a közvélekedés, és erre játszik rá a Fidesz is a pedofiltörvénnyel, amellyel úgymond meg kívánja óvni a gyerekeket nem pusztán a homoszexualitás népszerűsítésétől, de annak bemutatásától is. Az, hogy ezzel pár alapjog – művészi, véleménynyilvánítási szabadság – is sérül, nem váltott ki nagy felháborodást. A lényeg, hogy – mint ahogy a miniszterelnöktől nemrég megtudhattuk – az LMBTQ-aktivisták ne mehessenek az iskolákba a gyerekekhez (kormánypárti politikusok bezzeg mehetnek, ahogy a kampányidőszakok mutatják). E felfogás szerint nem baj, hogy a normálistól eltérő szexuális irányultságú emberek szabadsága korlátozva lett, hiszen a többség amúgy sem rajong értük különösebben, a lényeg az, hogy ez a többség jól érezze magát lelkileg is, elvégre jövő tavasszal parlamenti választások lesznek. 

Ez a többség könnyen belenyugodott abba is, hogy 2020 decemberében a parlament nagyon komoly szabadságszűkítő alaptörvény-módosítást fogadott el. Pontosabban fogalmazva: a többséghez ebből a módosításból csak annyi jutott el, hogy „az apa férfi, az anya nő” deklarálására került sor, a változtatás kizárta a melegek közötti házasságot, az egyetemek alapítvánnyá való átalakítását pedig megalapozta. Csakhogy az alaptörvény kilencedik módosítása újraszabályozta a különleges jogrendet is: egyrészt felszámolta a háború idején felállítandó, az ellenzéki frakcióvezetőkből is álló Honvédelmi Tanácsot, és annak meglehetősen nagy hatalmát a kormány kezébe adta; másrészt mind háború, mind szükségállapot, mind veszélyhelyzet idején jelentősen csökkentette a parlament kormány feletti ellenőrzési jogát; harmadrészt pedig könnyebbé tette a mindenkori kétharmados többség számára a szükségállapot kihirdetését. Nem bagatell dolgokról van szó: különleges jogrend idején a legtöbb alapjogot aránytalanul is korlátozhatja a kormány: bevezethető a cenzúra, korlátozható a tulajdonjog gyakorlása, az otthonhoz való jog is megkurtítható, a tüntetések betilthatók, elrendelhető kötelező munkavégzés, a szakszervezetek jogai tovább csökkenthetők. 

Erről is olvashat a cikkben:
• „Sajnálatos módon a Velencei Bizottság nem vette észre, hogy az alaptörvény kilencedik módosítása lényegesen megkönnyítette a szükségállapot kihirdetését.”
• „Az új alaptörvényi megfogalmazásból nem derül ki precízen, hogy mely esetek vezethetnek el a szükségállapot kihirdetéséhez.”
• „Az alaptörvény-módosítás egy rosszindulatú hatalom számára tálcán kínálja a lehetőséget a politikai ellenlábasokkal szembeni hatékony fellépésre.”

A teljes cikket a Magyar Hang július 16-án megjelent 2021/29. számában találja (tartalomjegyzék itt). Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!