Talán nem utoljára az előre hozott választásról

A fantasztikus év megkezdődött. Ha nem is mindenkinek azonos módon, mert arra csak keveseknek van módjuk, hogy indiai körúttal startoljanak el az új esztendőben, amíg az itthon hátrahagyott illetékesek urak közül ki az Országház felújításáról, ki Fábry Sándor kegyvesztéséről, ki pedig az előre hozott választás vélt vagy valós realitásairól értekezik a nyilvánosság előtt.

Eleve nagyon nehéz megérteni, ha meg lehet egyáltalán, miért hagyta szabadon a kormányoldal az újévet az ellenzéknek, értve ezalatt Magyar Pétert és a Tiszát, hiszen ez történt azáltal, hogy a köztársasági elnök posztját betöltő személy – mert Sulyok Tamást államfőnek azért nem szívesen nevezném – a maga szakállára vagy valakinek a tanácsát követve, ki tudja, de a magyar gyakorlatban teljesen szokatlan módon karácsonyra hozta előre az évzáró-évnyitó üzenete közreadását. Az, hogy Sulyok mit mond bármiről, méltán érdektelen, ám maga az időpont-módosítás, és vele egy harmincöt éves hagyomány megszakítása annak a kétségbeesett próbálkozásnak a bizonyítéka, hogy az úgynevezett elnök megpróbál bármi módon észrevehetővé válni. Ez ezzel sem sikerült, így akkor mégis inkább a családtörténeti konfabulációk, a zsebszerződések kézzelfogható közelsége, valamint a vasalás meg a borsófőzelék lesznek a védjegyei. Illetve, amiről még Sulyok jelenléte emlékezetessé válik, az az, hogy és ahogy visszaszólt Magyar Péternek az előre hozott választás ügyében. Elég lett volna annyit mondania, hogy neki a parlamentfeloszlatás ügyében nemigen van jogköre, és téved, aki ilyet állít, de ő megspékelte ezt néhány, a hivatalához nem illő jelzővel is. Benyomás az csupán, amit most leírok, csakis a jövő bizonyíthatja, de Sulyok ezzel azt igazolta: ő olyan ember a köztársasági elnöki palotában, aki kész bármit megtenni azoknak az érdekében, akiknek – pontosabban: akinek – a kegyéből ott lehet, ahova egyáltalán nem való.