Egyszer megkérdeztek egy híres feltalálót, melyik találmánya a kedvence a sok közül. A híres ember gondolkodás nélkül válaszolt: sok jó van köztük, de az, ami most készül, na, az lesz az igazi. Így vagyunk ezzel mi is, akik írunk. A legjobb még ezután jön.
Hogy hogyan is készül az írás, az az olvasó számára bizonyára nem nagyon érdekes. Egy biztos: mindennek előzménye van. Írni olvasva tanul az ember. Jól emlékszem a tanyára, a tanya gangjára kitett pokrócra, mely igazi szövött szőnyeg volt, dédanyám keze munkája. Megmaradt rongydarabokból készült, amelyek a család múltját mutatták. Jé, ez a nagy apa kabátja volt, ez meg Erzsi köntöse – és így tovább.
Szóval a pokrócon feküdtem, mellettem a tányéron mindig valami, főként a kedvencem, a pogácsa. Bátor kutya soha meg nem kóstolta, pedig az ő magasságában volt, de hát ő tudta a rendet. Ha elfelejtette volna, bizony nagyapám levette volna a nadrágszíját, és akkor lett volna – ahogyan volt is néha – nemulass.
Szóval a pokrócon könyv is volt. Nem is egy. Nyitva, olvasva. Ez azóta is így megy nálam, egyszerre legalább öt könyvben vagyok benne nyakig, azaz a lakás különböző pontjain nyitva hevernek az egy időben olvasott könyveim. Annak idején rengeteg Mikszáth volt a pokrócon, talán őt szerettem a legjobban, aztán Móra, Móricz. A többiek csak később kerültek elő, amikorra a tanya már elárvult, mert mindenki elköltözött belőle. Olvastam, faltam a betűket. Jól emlékszem a pillanatokra, amikor szinte csodálkozva vettem észre, hogy nem egy tenger közepén vagy erdőben vagyok, hanem itt, a Duna partján valahol, és csak a fejemben telik meg élettel a betű.
Fekete István is nagy kedvenc volt. Kele, Vuk, Csí történetei szinte megelevenedtek körülöttem, hisz valóban ott éltek az állatok, karnyújtásnyira a helytől, ahol magam is hevertem.
A napokban ismét szétnéztem a könyvek között. Gyűjtöm, rendszerezem a legjobbakat, várom, hogy megérkezzen az a kor, amikor a legifjabb generáció csap le majd rájuk. Vajon élvezni fogják-e a végeláthatatlan pusztaság leírását? A tyúkanyó problémáit? A gólya kelepelésének üzenetét? Remélem, hogy igen, hisz ezek a dolgok nincsenek kapcsolatban azzal, hogy mosógépben tisztul-e a ruhájuk, vagy a Dunában állva szapulja egy kéz mosófával. Attól sem, hogy a híreket egy tenyérnyi eszközről olvassák-e, avagy a kisbíró dobolja ki az utca végén. Egyáltalán nem. A leírt dolgok fejben kelnek életre, és mindegy, hogy olvasójukat mi veszi körül.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
