Egy magyar szerzetes testvérünk, aki rendjének rendje szerint sokfelé megfordult külhonban, most húsvétkor mélyen elkeseredve panaszkodott, hogy a nagyhéten kis falvakba küldték gyóntatni, és elképzelni sem tudta volna, hogy mekkora gyűlölet, düh, az „ellenség” elpusztítását kívánó indulat lakik tömegek szívében. Azt mondta, közel hasonlót sem tapasztalt korábban soha, sehol.

Személyes tapasztalatom egybevág a szerzetes atyáéval. Annyival tudom kiegészíteni, hogy mi családilag még vásárolni is szoktunk, szemben egy átlagos rendtaggal, aki nem kényszerül bíbelődni ilyesmivel. Az üzleteket és a kiskereskedelmi reklámokat figyelve szembeötlő, milyen rohamosan mélyül a szakadék az ország két fele között. Egyre több honfitársunk kényszerül nagyon is meggondolni, mire költ, és a nadrágszíjat sosem lazíthatja meg – illetve sok százezren évente kétszer, a 13. havi nyugdíj meg a nyugdíjprémium osztásakor.

Vastag kötegekben érkezik az ingyenes szóróanyag – az összes áruházlánc pedálozik, hogy be tudja csalni a vevőt. Érdekesség: a kormányzati árrésstop ellenhatásaként jócskán emelkedett például a sörök ára – hiába, valamiből fönn kell tartani a boltot, és húsvétkor csak isznak az emberek.

Elég öreg vagyok már, belém égett, hogy takarékoskodni kell, és ezt nem is tartom rossz szokásnak. A buddhista „közgazdaságtan” mottója: elégedj meg a felével! Milyen igaz… Ám honfitársaim egyre nagyobb hányada nem erkölcsi okokból fogyózik vagy jár kitaposott cipőben, halasztgatja a fogorvost stb. Egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy minden alapvető szükségletét kielégítse.