Tiszta ész? Mint a penész

Autentikusan csak egyféleképpen lehet szeretni a hazát: ahogy a népdalokban, ahogy az Evangéliumban stb., stb. – csak részvéttel szabad szeretni a hazát. Úgy, hogy a legkisebbek is részt vehessenek benne. – Pilinszky János idézte fel, a vele készült interjúk során többször is, Simone Weil, a fiatalon elhunyt, katolizált zsidó írónő és filozófus gondolatát (Pilinszky János: Beszélgetések, 2016). Megesett, hogy ehhez azt is hozzátetette: ez a részvét nem vagy alig fér meg a büszke hazaszeretettel. Vitára ingerlő állítás, ez tagadhatatlan. Mindennapi tapasztalataink, a magyar politikai közösség jelen állapota felől nézve ugyanakkor elég könnyű meglátni azt a határozott törésvonalat, aminek egyik oldalán a dagadó nemzeti kebel (és hozzá sokszor a szintén nem karcsú pénztárca), valamint a legkisebbek hazátlansága vesztegel.

Nehéz dolog a hazáról beszélni. Így van ez akkor is, ha egyébként a magyar költészetben és irodalomban korántsem ritka az effajta megszólalás – talán nem is válik sem a magyar próza, sem a magyar líra előnyére ez a nagy kitárulkozás. Nehéz ugyanis a pátosz vagy a vőfélyes nagyotmondás, fociszurkolói leegyszerűsítés szólamain túl megszólalni és valamiféle tiszta, de határozott hangot találni, ha a hazáról akarunk mondani valamit. És akkor annak veszélyéről még nem is beszéltünk, hogy amit a magyar olvasók egy része tiszta, határozott hangnak, mi több, a komoly hazaféltés kétségbeesett kifejezésének érez, az más olvasók számára maga a tömény hazaárulás és nemzetgyalázás. Nevezhetnénk ezt a kettősséget Ady-szindrómának is. Aki hiába az egyik legmagyarabb költő, mindmáig igazolásokra van szüksége – lelkes soviniszták például előszeretettel melegítik fel azt az összeesküvés-elméletet, hogy a derék, ámde a mindenféle szerek és szenvedélyek hatására legyengült váteszt bizonyos gyanús körök (akik ősei bizony nem Vereckénél jöttek ám be!) anyagi függésbe vetették, majd a szittya géniuszt alaposan ki is használták.