Ünnep a csatatéren

Mit kíván a magyar nemzet. Azon túl, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés, nagyon nehéz az idei március 15. előtt érvényes módon, pontokba szedve felsorolni, mi az, amiben a magyarok közössége egyetért. Még ha szavakban ugyanazt is akarnánk, könnyen kiderülhet, hogy a fogalmakon egészen mást értünk (talán még a béke, a szabadság és az egyetértés sem kivétel ez alól). A nyelv sem nyújt már biztos fogódzót, mintha közös ügyeink sem lennének; innen már csak egy lépés annak felvetése, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egységes magyar nemzetről. Hiszen ma sem a múltra való emlékezés, sem a jövőre vonatkozó tervek nem kötnek össze bennünket.

Nem éppen ünnepi gondolatok. Nem az a baj, hogy március 15. a nagypolitika színpadán a választási kampány végső szakaszára történő ráfordulás eseménye, a szemben álló két nagy erő seregszemléje, erőpróbája lesz. Hiszen ebben nincs is akkora újdonság. Csakhogy mára – döntően a huzamos ideje kormányzók miatt – nincsenek egyetértési pontok, a szemben álló felek egymást nem tartják legitim, tisztességes szereplőnek. Ami normál esetben egy versengő parlamenti váltógazdaságban, konszolidált demokráciában elválasztja a pártokat (például az adórendszer, az állami ellátó rendszerek vagy a demográfiai és a gazdasági ösztönzők kérdése), arról nincs (sincs) értelmes, szemtől szemben lefolytatott vita. Ehelyett a roppant médiagépezetét a cél érdekében gátlások és anyagi korlát nélkül mozgósító Fidesz ott próbálja a legmélyebb törésvonalat ásni, ahol éppen azok az egyetértési pontok lennének, amelyek közösségként összetarthatnák a nemzetet. A külügyekre kihegyezett Fidesz-kampánynak semmi köze a szakpolitikához; az Magyarország nemzetközi színtéren elfoglalt pozíciójának, nyugatos értékválasztásának a megkérdőjelezéséről szól.