Uspinc

Két jó nagy férfi zsebkendő kell hozzá. Az egyiket átlósan feltekerjük, de csak úgy lazán. Visszahajtjuk egy kis részét, ez lesz a feje. Majd a másik zsebkendővel a nyakrészen átkötjük, de úgy, hogy a másik zsebkendő is fel van már tekerve átlósan, és a kötés után a két szárnya egyenlő hosszúságú. Így kapunk egy kis ember- vagy állatféle formát, amit aztán a kisbaba karján fel-fel lehet csúsztatni, hogy a nyaka gödröcskéibe érkezzen, s közben mondogatjuk: uspinc! Gyermekkorom egyik legkedvesebb játéka. Mert előttem készült, hallottam a folyamat kommentálását. Láttam, ahogyan az ügyes, dolgos nagyanyai kezek között formálódott, majd jó volt élvezni a csiklandozást, ráadásul a végén megmaradt játéknak maga uspinc, lehetett vele babázni.

Mert más játékszer nemigen volt a tanyán. Csak Lencsi babára emlékszem, aki egy rongybaba volt, nyomott mintás anyagból volt a feje, a ruhája. Őt a padláson tartották a nagyszüleim, és csak sátoros ünnepeken került elő. A Lencsivel való játszásnál nagyobb örömöt nemigen tudtam elképzelni, legfeljebb az uspincot. Volt még egy fahinta az eresz végéhez kötve, közel a disznóólakhoz, de az csak akkor működött, amikor nagyapámat a munkában nem gátolta – szóval ritkán. A favágó bakra meg deszkát tettünk, így lett belőle mérleghinta. Vigyázni kellett, a kezünket be ne csípje, bizony, ez gyakran előfordult.

Ezenkívül magunk készítettünk ugróiskolát, a földre rajzolva. Bravúrosra fejlesztettük a képességeinket benne. Meg volt egy úgynevezett tizenhármas játék, amihez egy labda kellett. A labdát először tizenháromszor a falhoz kellett ütni fél kézzel, fejmagasságban úgy, hogy közben ne essen le. Majd pici pihenő, és tizenkétszer egy másfajta ütéssel, aztán következett a tizenegy és így tovább. Az egyet térddel kellett a falhoz ütni. Az igazán profi k még a pici pihenőket sem tartották be, nekem ez sosem ment.