Uszítás a zsákutcában

Nem akarunk egy Afganisztánt a szomszédunkban – harsogta Orbán Viktor a franciaországi nacionalista internacionálé nagygyűlésén, ahol egyébként többé-kevésbé az apokalipszis színeiben festette le a lehetséges magyar jövőt. Túl azon, hogy már megint az a terv, hogy elfoglalják Brüsszelt, és ismét elmondta – a belügyekbe való bele nem szólás jegyében –, hogy szerinte melyik országot kinek kellene kormányoznia, szemrebbenés nélkül beszélt a magyar kormány gazdasági és népesedési politikájának nem létező előnyeiről. A nettó hazugságokon kívül ez azért lényeges, mert ezek volnának hivatottak igazolni, miért lehet – lehetne – vonzó a magyar út, pontosabban az orbáni út mások számára. Ha mostani barátai elhiszik Orbánnak, hogy amit nyújtani tud nekik, az egy prosperáló ország modellje, akkor felettébb tájékozatlanok, amit nehéz volna elhinni. Akkor viszont marad az a lehetőség, hogy Wilderstől Babisig, Le Pentől Salviniig az tetszik nekik igazán, hogy Orbán másfél évtizedet képes megszakítás nélkül a hatalomban tölteni.

Mindeközben Orbán Magyarország számára egyre kevesebbet kínál. Nemhogy program nincs, de már egy „folytatjuk”-ra sem telik, maradt csupán a pestis és döghalál, esetünkben háború és koporsók, népességcsere és fajkeveredés kilátásba helyezése arra az esetre, ha az ország többsége meg merne szabadulni Orbán hatalmától. Az ellenség neve ezúttal Ukrajna, személy szerint Volodimir Zelenszkij elnök, ám a lista, jól tudjuk, tetszés és alkalom szerint változhat. Soros György és Alex mellett jelenleg biztos pont Ursula von der Leyen, Manfred Weber, de ha a helyzet úgy hozza, a Siemens is megkapja a magáét. Nem is szólva az egyre félelmetesebb, immár időutazásra is képes belső ellenségről, amely a létrejöttéhez képest másfél évvel korábban állt neki pénzcsapokat elzárni és vonatokat lassítani.