Van három interjúm, ami nincs. Nincsről nincs értelme értekezni, kivéve, ha a kudarc valamiféle tanulsággal szolgál, márpedig a miért nincs három interjúm, úgy hiszem, sokat elmond rólunk, mai magyarokról.

Az első beszélgetést még novemberben kezdtem szervezni, és úgy tűnt, sínen leszünk, csakhogy közbeszólt az átkozott járvány, ide-oda cibálta az időpontot, mígnem annyiban maradtunk, hogy majd január elején ismét fölvesszük a fonalat. De nem. Remélt beszélgetőtársam év végére besokallt az őt ért támadásoktól, és megértésemet kérve kivonult a nyilvánosságból a választásokig. A másik nincs interjúnál pont fordítva van, mert emberem masszív orbánista Facebook-harcos, de épp ezért nem akar kiszakadni a megszokottságából, mondván: ezekben a háborús időkben (mifelénk mikor nincs az, jegyzem meg) csupán azt könnyen félremagyarázhatnák, hogy egyáltalán szóba állt velünk. A választásokig. Utána áll örömmel rendelkezésre. Nézzük naiv pozitívan: a voksolást követően lesz minimum két jó publikációm. A harmadik pedig nem is sima beszélgetés lett volna, hanem el akartam menni az Orbán Viktornak nyílt levelet író, nyomorgó ifjú pedagógushoz a félszuterénbe, hogy megmutassam, ki az, aki néhány fájdalmas bekezdéssel nagyobb hatást tudott elérni, mint a hivatásos politikusok egy nem alábecsülendő része.

A teljes cikket a Magyar Hang január 21-én megjelent, 2022/4. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!