Uzsonnabor I. – Hommage à Márai

Harmincnégy éve távozott közülünk, harmincnégy évesen olvastam először komolyan vehetetlenségében (is) zseniális alkoholliturgiáját. Az uzsonnaborról beszélek. És Márai Sándorról természetesen. „Nem mondjuk azt, hogy délután bort inni: világnézet” – kezdi mindjárt, mintha magyarázkodna, holott éppen hadat üzen. Valaminek, amit Hamvas pietizmusnak nevez; valaminek, ami megfosztani készült s készül ma is legkedvesebb dolgainkat lényegüktől: az örömtől. A bor helyett alkoholt ivóknak, az alvás helyett biológiai energiákat restaurálóknak, a csirkecomb helyett kalóriát evőknek. De ne fejetlenkedjünk, elmondja ő, miről van szó, éppen az előző gondolat folytatásában! „Manapság mindenre rámondják, hogy világnézet. E sorok íróját egy bölcs kortársa figyelmeztette a minap, hogy a korszerű szótárban, beleértve a nyelvújítás nyakatekert szóficamait, nem akad egy sem, mellyel tudatosabban élne vissza a mai ember, mint a világnézet fogalmával. Harminc év előtt szerette valaki a túrós rétest vagy nem szerette: ma ugyanez az ember kijelenti, hogy túrós rétest enni vagy nem enni világnézet kérdése. Az élet egyszerű gyakorlatát, a tetszést és nemtetszést, az ízlést és ízléstelenséget világnézetnek minősíti egy türelmetlen szemlélet.”

Nem ma írta, de jogos felhorgadása a szeszélyek világnézetté magasztosítása ellen mára sem vesztette hatályát. Mi több: a világnézet egyre foszló személyiségünk utolsó és kizárólagos kötőanyaga lett. Holott valójában legképlékenyebb hangulataink és divatmozgalmak véletlenszerű megkövülése. Borsszem Jankókat öltöztet hadvezérnek, és a jelentőség cicomájában rovatja le adónkat a semmi előtt.