A köztársasági elnök különös e heti megszólalásai – az elsőt itt idézni sem vagyok hajlandó, csak áttételesen utalni rá, annyira méltatlan mindannyiunkhoz – szomorú illusztrációi annak, miként válik semmivé az orbáni (párt)állam intézményeinek tekintélye. Csak aki eltakarja a szemét, az nem látja, hogy a demokratikus, parlamentáris díszletek már kitakarni sem képesek az oligarchiává torzult rendszer rútságát. És az nem érzi a rendszer eresztékein kiáramló bűzt, aki befogja az orrát. Rohad az államgépben valami, rögzült sokunkban Arany János magyarításában a Hamlet egyik sora.

A shakespeare-i tragédia Dániájáról pedig könnyen asszociálhatunk a mai Magyarországra, ennyiben köszönettel tartozunk Sulyok Tamásnak. Aki Magyar Péter felszólítására a gyűlöletbeszédről próbált értekezni alkotmányos küldetését semmibe vevő, bántó egyoldalúsággal. Először az ellenzék vezetőjének eleve nem a nyilvánosságnak szánt mondataival volt hajlandó foglalkozni, a miniszterelnök poloskázásával és a hatalom immár dokumentáltan fizikai atrocitásokhoz vezető, szünetmentes gyűlöletkeltésével nem. Később valamelyest korrigált, de gondosan ügyelt arra, nehogy bármiféle kormánykritika gyanújába keveredjen. Az államfő mintha nehezen fogná fel, mit jelent a pártok felett állás, a nemzet egységének kifejezése (innen nézve utólag is aggasztó, hogy korábban ő volt az egykor a végrehajtó hatalom talán legfontosabb ellensúlyának létrehozott Alkotmánybíróság elnöke). Így szükségképpen veszíti el ő és a személyén keresztül maga a köztársasági elnöki tisztség is a méltóságát. A fideszes szavazók szemében is, hiszen ők sem láthatnak mást benne, mint az Orbán Viktor kezében összpontosult főhatalom egyik kínos ügyről a másikra bukdácsoló kiszolgálóját.