Választásaink

Bár nekem már egész életemben megadatott a „választás szabadsága”, nem nagyon emlékszem olyan időkre, amikor könnyű lett volna dönteni. Az elmúlt évtizedek során alig egy-két alkalommal történt ilyen. Aztán utólag a belső meggyőződésre és a politikai realitásokra alapozott döntés egyaránt illúziónak bizonyult. Ha jól meggondolom, mostanra két igényem maradt: nem akarom magam megvezetett, manipulált birkának érezni (túl nagy kérés?); és nem kívánok amúgy rokonszenves emberekkel politikai vízióink részletkülönbségei miatt összeütközésbe kerülni, bár ez már így a választások előtt fél évvel is napról napra nehezebb.

Az apai nagymamám, aki egész gyermekkoromban – visszatekintve már jól tudom – antikommunista propagandával tömte a fejem, mai szemmel nézve egyáltalán nem bizonyult következetesnek. Nem csupán az általa minden őszi, téli és nyári vakáció során előadott családi történetek igazságtartalmát illetően, noha minden elmesélés alkalmával más események, szereplők és részletek kerültek előtérbe. Ha agyonütnek, se tudnám megmondani, hogy részleteit tekintve mi történt, mert vagy elfelejtettem, vagy nem is hallottam adatokat. Bár a mai fejjel korszakhatárként ismert évszámok, mint 1945, 1947, 1953 vagy 1956 akkor úgysem jelentettek volna semmit nekem, a kisiskolásnak. A nagymamám, vagy mert a hallgatóságra gyakorolt hatásra is sokat adó elbeszélőként így akarta megragadni a képzeletemet, vagy mert egész életében rengeteg állatról gondoskodott, amelyek iránt nem annyira szeretetet, mint inkább felelősséget érzett, főképpen „a lovak elvesztésének” témája köré rendezte a narratívát.