Vége Orbán és Gyurcsány párharcának

Gyurcsány Ferenc lemondásával vége szakadt a mostani miniszterelnök és a közötte zajló bő huszonhárom éves küzdelemnek is, amelyik hol jobban, hol kevésbé, de meghatározta a politikai életet. Gyurgyák János Ezzé lett magyar hazátok című, 2007-ben megjelent eszmetörténeti könyvében keserűen állapította meg, hogy többek között a Gyurcsány–Orbán-ellentét miatt is szertefoszlott az a remény, hogy az 1980-as évek végén szárba szökkent reformkezdeményezések Magyarországon szellemi pezsgéshez vezetnek. Most, hogy Gyurcsány elment, jobb lesz?

Természetes, hogy a politikai küzdelmeket leginkább vezéregyéniségek testesítik meg. Önmagában még nem is volna gond azzal, hogy ha többpárti demokráciában a pártok vezetői egymást kritizálják, egymás legyőzésére törekednek, más szóval a klasszikus felállás jön létre: a kormányon lévők hatalomban kívánnak maradni, a kívülállók pedig ellenzékből akarnak hatalomra jutni – mindezt békésen, bár sokszor éles viták közepette. A nyugati demokráciákban nemegyszer előfordult, hogy a győztes ellenzéki párt vezetője és hívei örömünnepet ültek a siker után, a választásokon vesztes kormányfő pedig szépen vette a kalapját, és elment valamilyen tanácsadó céghez, előadásokat kezdett el tartani válogatott közönség előtt, emlékiratokat adott ki – méghozzá nem kis pénzért. Az alulmaradt, egykor nagy hatalmú politikus visszavonulásakor egérút keletkezik, méghozzá csábító egér út – vagyis a vereség hosszabb távon nem megalázó, anyagilag biztos nem. És bár az utóbbi pár évtizedben komoly zavarok léptek fel a nyugati liberális demokráciák működésében – elég csak a washingtoni Capitolium Trump-párti tömeg általi 2021-es megrohamozására gondolni –, a tipikus jelenség még mindig az, hogy a győztes ünnepel, és készül a kormányzásra, a vesztes pedig gratulál, és készül az ellenzéki létre. Ott nem élethalálkérdés, hogy az országnak ki lesz vagy ki marad a vezetője.