Jóval több gettóban működtek „pénzverdék”, mint azt eddig sejteni lehetett

Gettóélet ’44: Végső István történész új, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent kötetében olyan kevéssé ismert kérdésekre keresi a választ, hogyan zajlott az élet a magyarországi gettókban, és miért mentesülhettek sokan az antiszemita intézkedések egy része alól.

– A német megszállás után új fejezet kezdődik a hazai zsidóság kálváriájában. A hivatalba lépő Sztójay-kormány rendelkezése alapján 1944. április 5-én fel kellett tűzni a Dávid-csillagot, ami a gettósítás előszobájának tekinthető. Hány zsidó származású magyarnak kellett, hánynak nem kellett viselnie a Mogendovidot?
– Sajnos nincs pontos adat. Félmillió embert gettósítottak, az 1941-es népszámlálás szerint 724 ezer zsidó vallású magyar állampolgár élt az országban. Hozzájuk számíthatjuk a 80 ezer konvertitát (katolikus vallásra tért hívő – a szerk.), tehát a magyar zsidóság összlétszáma az 1941-es határok között körülbelül nyolcszázezer fő. Ők elvileg mind kötelezhetőek lettek volna a csillagviselésre. Igaz, a népszámláláshoz képest sokan meghaltak, köztük nagyobb számban munkaszolgálatosok.

– Ezek szerint 1941-hez képest 200–250 ezer zsidó származású ember vagy már elhunyt, vagy valamiért mentesült a csillagviselés és a gettósítás alól?
– Igen. Nyilván számított, hogy kinek milyen magasabb kapcsolata van. Ezért fordulhatott elő, hogy nem deportáltak olyan zsidónak minősített magyart, aki a német megszállás után keresztelkedett ki, holott ilyen kivételezésre a jogszabályok egyáltalán nem adtak lehetőséget. Az anyai részről zsidó származású Latabár testvérek például valószínűleg mentesültek, nem kellett gettóba vonulniuk, sőt 1944 májusáig színpadon lehettek, ezt követően pedig saját érdekükben háttérbe vonultak, és a nyilas érát is atrocitás nélkül túlélték.