Most a másik nagyanyámról írok. Ő városon született, de vidéken. Édesanyját hatéves korában veszítette el, ezt haláláig nem heverte ki. Keresztszülei nevelték, édesapja más párt választott magának. Egész gyermekkorában egyedül volt a féltestvérek között. Fiatalon ment férjhez, a nálánál tíz évvel idősebb nagyapámhoz. Nem tudom, milyen volt a kezdeti szerelmük, de mindvégig együtt voltak és én úgy láttam, nagyon szeretik egymást. Persze voltak nehézségek: háború, aztán a kisajátítás. Nagyapámnak volt egy kis nyomdaüzeme, ahol esküvői, keresztelői meghívókat, névjegyeket nyomtatott, megrendelésre. Akkor már egy alföldi faluban éltek. Ma is megvan a cégér: Fehér nyomda. De készült itt hetilap is, a falu hírharsonája. Nem tudom, ki írta az újságot, de a nyelvhelyességet és a helyesírást bizonyosan nagyapám javította, hihetetlen érzéke volt ehhez. Még egy orosz–magyar szótárt is készített, a praktikum jegyében. Az orosz szavak is arab betűkkel álltak benne, hogy bárki tudja használni. Nem volt ez rossz ötlet akkor. Amikor megindult az a másik világ, elvették nagyapám nyomdáját, élete értelmét és minden vagyonát. A szeme láttára verték szét a nagy becsben tartott, szeretett gépeket. Volt köztük egy fiatal rendőr is, aki odament a küszöbön síró nagyanyámhoz, látva a teljes kétségbeesését csak ennyit mondott neki: – „Ne tessék sírni nagyságos asszony, nem lesznek ezek itt sokáig…” Hát, nem lett igaza.
Nagyanyám még jegyespár korukban kapott egy gyönyörű arany nyakláncot nagyapámtól egy hozzá tartozó nem is olyan kicsiny medállal. A medálra ez volt írva: Lulunak Józsitól. A nyakláncot nagyanyám néha elővette és büszkén mutatta nekünk. Nem mindig hordta a nyakában, csak nagy ünnepekkor. Én voltam az első unokájuk, ami különleges kegy, mindenki tudja, aki átélt ilyesmit. Még kedvenc virágját is rólam nevezte el, az volt az Anikó rózsa. Sütött, főzött nekünk, akkor is, amikor már a Palócföldön kényszerültek élni, mert nagyapámnak nyomdai betűszedő minőségében csak arrafelé akadt munkája. Otthagyták az Alföldet, és vettek egy rozzant kis házat, ami nekem a világ legszebb palotája volt mindig is. Nagyanyám hihetetlen tehetségével és ízlésével – no meg remek varró tudományával – otthonosra, különlegesre varázsolta. Szerettünk ott lenni. Nagyapám minden délután öt óra felé ment aludni, mert a műszakja hajnalban kezdődött és vonattal lehetett megközelíteni a kisvárost, ahol a nyomda állt.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
