Vigyázat, történelem!

Az Orbán-kormány számolatlanul költi a milliárdokat arra, hogy híveiben olyan mértékű gyűlöletet keltsen valami vagy valakik iránt, ami feledteti velük nyomorúságos közállapotainkat. A célpont változó és lényegtelen (Brüsszel, Soros, ukránok, migránsok, transzneműek, liberálisok). A stratégia már többször bevált, annak ellenére, hogy nem áll mögötte jól azonosítható társadalmi csoport. A mindenkori gyűlöletközösséghez képzettek és képzetlenek, városiak és falusiak, nők és férfiak, ifjak és vének ugyanolyan eséllyel csatlakoznak vagy nem csatlakoznak. Világnézeti különbségeket is hiába keresnénk mögötte, a világnézetek mozgósító ereje a tömegmédia korában különben is csekély. Hiszen jóformán azt sem tudjuk, mit jelent ma jobb- vagy baloldalinak lenni, igazán miben hisz, aki hívőnek vallja magát, vagy hogy mit is szerethet hazaszeretet címen, aki ilyen ádázul tudja gyűlölni honfitársait.

A jelenséget bárki megfigyelheti; nekem az a benyomásom, hogy ez a mostani gyűlölködés valahogy nem az igazi. Nem a zsigerekből jön – inkább csak a médiából. A szólamok, amelyeket a gyűlöletközösséghez tartozók ismételgetnek, üresen konganak. Amikor gyalázkodnak, mintha leckét mondanának fel. A félelem – legfőbb ellenségüktől, a tőlük eltérően gondolkodó másik magyartól – épp csak hogy kitart a szavazóurnákig. Nincs benne meggyőződés.

Hogy a kiüresedett gyűlöletpanelek mégis működnek, és az uszítás mint kampánystratégia akkor is beválik (vagy éppen akkor válik be igazán), amikor a társadalmat nem osztják meg világosan kirajzolódó, valóságos törésvonalak, ez az, ami szerintem magyarázatra szorul. A magyarázatot pedig a hagyományban keresném.