Újra megnéztem A dinasztiát, a hárommilliós nézettség felé közeledő filmet, ezt a velünk élő történelmet, amelyben épp úgy benne élünk, ahogy az egész történet bennünk él, és egyre inkább kitisztult előttem a kép, hogy mi az, ami elfordít és eltaszít attól, ami mindig is érdekelt, a közélettől: ez a szennyeskupac, ez a kocsonyás, mocsárszerű massza, ami állandósult bűzével járja át a levegőt, és tapad be az orrlyukainkba, akár a rothadásnak indult döghús szaga.

És a „mi taszít?” mellett szorosan ott áll a „ki taszít?” is. Újra és újra nézem ezt a hajdan reményt keltőnek látszó embert, hallgatom a fondorlatosan kiagyalt kijelentéseit, a kikerülhetetlen kérdésekre adott semmitmondó válaszait, a mellébeszéléseit és a csúsztatásait, és próbálom megfogalmazni a költői kérdést: tényleg ez a Móricz-regénybe illő zsíros gazda az ország első embere? A szeme se áll jól, mondaná rá a csöndes szavú nagyapám. Amerikában ezt másképp fogalmazták meg Richard Nixon ellenfelei, amikor ezt a kérdést nyomtatták a Nixon fotójával készült plakátjaikra: „Ön venne használt autót ettől az embertől?” Ez azt jelentette, hogy ellenőrizhetetlen, igazat mond-e, amikor a legjobbakat állítja a kínált autójáról. Az emberek többé nem bíztak benne, nem hittek a szavaiban, és olyan történt, ami előtt soha: az elnök megbukott.

Jelzők: szemérmetlenül, arcátlanul, rohadtul, mocskosul, pofátlanul, számolatlanul. Ezen kívül: bele a képünkbe, szégyenérzet nélkül, szemrebbenés nélkül. Ezeken fölül: pirkadatkor, hajnalban, napkeltekor, kora reggel, délelőtt, délben, ebéd közben vagy ebéd helyett, délután, napnyugtakor, este, éjjel és álmukban. Akkor is, ha csak bólintanak; akkor is, ha háttal állnak; akkor is, ha a szájuk se mozdul; akkor is, ha fülük botját se mozdítják; akkor is, ha álmukból ébrednek; akkor is, ha kérdeznek s akkor is, ha tükör előtt állnak. Pedig tudják, hogy a hazug ember hamarabb érik be, mint a korai cseresznye, a sánta, öreg, ráadásul büdös kutyát pedig lelövik az Egerek és emberekben. Tovább is van, több is van, mondjam még?