Hogy legelőször mikor találkoztam vele, nem tudom. 2020 nyarán Sopronban a szerelmemnek már úgy adtam mint szerelmemet, erre emlékszem viszont. Meleg este volt, de a Cézár Pince belső udvarán kellemes, szinte hűs. Nyugati szél suhant be néha a barokk kapun, és futott egy kört, megcirógatva az ott ülők arcát. A Kisalföldön mindig nyugati szél fúj, de még inkább úgy is mondhatnám: a Kisalföldön mindig fúj a nyugati szél. Amikor gyerekként ott pecáztunk a fertőrákosi földnyelven, ha nem jött fel a hullámokban ütemesen el-elmerülő úszó, már húztuk is ki a dévért meg gardát. Még befagyni is tarajosan fagyott be mindig; tele volt a jég ripityára tört fakutyákkal. Most már se úszó, se garda, se földnyelv; elvették valamennyit az új Pásztor testvérek. Csak a nyugati széllel nem tudnak mit kezdeni.
Ez a nyugati szél béleli rokokó puhasággal Csokonai anakreóni dalait, ez játszik Lilla barna, szép hajával, de az életteljesség kifogyását sirató Berzsenyi is az ő elcsendesedésével üti fel télváró ódáját. Ez a kedvesen konok nyugati szél fésüli át nap nap után a soproni lejtőket Balftól Rákosig, amelyek szinte egytől egyig a Fertő lápos-iszapos vadonjára futnak. Ez borzolja a hansági kócsagok és gémek feje búbján a tollat, ez hajbókoltatja a végeláthatatlan nádtengert a keleti nap felé. És ez engedi meg az ottani szőlészeknek, hogy ne permetezzenek nyakra-főre minden eső után, és olyan fajtákat is eldugdossanak itt-ott, melyek az éltető szél nélkül csak befüllednének és megbetegednének. Ez a nyugati szél a Zefír.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
