Zongora

Valójában nem is az, mert pianínó. Kis helyen elfér, minden hang megvan rajta.

Szeretem a tárgyakat, velük vagyok körülvéve, nehezen válok meg bármitől. Ha a három, de lehet, hogy az első legfontosabbat kellene megneveznem, lehet, hogy ő lenne az. Már gimnazista voltam, amikor kaptam, egyszer hazamentem a rettenetes kollégiumból egy hétvégére, és ott állt házunk nappalijában. Ott, ahol mindenki látta és mindenkinek el kellett mennie mellette. Ma, sokadik helyén is ilyen kitüntetett helye van, mégsem uralja a teret. Szépen, de öntudatosan búvik meg a helyén. Lehetetlen nem észrevenni, fényes fekete lakkozású, nem mindennapi darab.

Gimnazistaként kezdtem el zongorázni. Kisiskolás voltam, amikor jött a hír, a közeli városban zeneiskola nyílik, lehet menni felvételizni. Persze, hogy megfeleltem, nagyon is, így jó hallásom miatt a hegedű felé tereltek. Ezzel meg is pecsételődött a sorsom, mert sosem szerettem ezt a hangszert. Kínlódva, szenvedve játszottam rajta a napi kötelező penzumot évekig, örömöm nemigen volt benne. A zenélés örömét aztán ez a szép fekete hangszer hozta meg. Zongorázni azért kellett a hegedű mellett, mert kiderült, hogy a zene felé fog terelni a sors, és aki zenész, annak zongoráznia (is) kell. Amíg nem volt saját hangszerem, szülőfalum apácája – aki kántor is volt – engedte meg, hogy a lakásában lévő hangszeren játsszak. A kulcs bárki által elérhető helyen volt, ha időm engedte – márpedig engedte –, unalmas nyári délutánokon órákat töltöttem ott az egy-négy-öt-eggyel, minden hangnemben. Aki érti, érti, aki nem, annak maradjon ez titok.