Zuhanás közben

Van úgy a politikában, hogy minden próbálkozás azonnal a visszájára sül el. Amikor a sokszor bevált módszerek valamiért hatástalanok. Vagy egy erősnek szánt kijelentés a megfogalmazóját találja el – lásd Orbán Viktor esetét a böhöm nagy autókkal és a nem túl bizalomgerjesztő „ukrán” alakokkal. Ilyenkor azt érezzük, mintha a gyökeresen új helyzetre történő reagáláshoz elengedhetetlen innovációs készség halt volna ki egy közösségből

A végzet nem jár mindig gyors lábakon: 2006-ban a jó kormányzást kommunikációs tűzijátékkal pótló szereplőt hamar utolérte a csalárd módon megnyert választás után. Ravaszabb és sok tekintetben gátlástalanabb, a kezében összehasonlíthatatlanul nagyobb hatalmat koncentráló utódját jóval később kezdte üldözni a végzete. Hogy rövidesen utoléri-e, biztosan nem állítható, ám az orbáni hatalomgyakorlás válsága nyilvánvaló.

Jól mondta Cser-Palkovics András, hogy pártjának, a Fidesznek nem Magyar Péter, hanem a társadalmi közhangulat az ellenfele. Csakhogy utóbbi az orbáni politika, kormányzás egyenes következménye. Most, amikor évek óta nem tud érdemi növekedést produkálni a gazdaság, s a közeljövő kilátásai sem biztatóak, a miniszterelnök környezetét alkotó „elit” elképesztő gazdagodása nem bocsánatos bűn többé a társadalom kritikus tömege szemében. Egyszer csak észrevesszük az összefüggést az elmúlt évtized bőségét nem egy az egyben az ország felemelkedésére fordító hatalom korruptsága és saját bizonytalan helyzetünk között. Az érdemtelenül élvezett luxussal való kérkedés pedig csak tünet, hiszen a közvagyon eltulajdonítása nem kisiklás, hanem az orbáni hatalomgyakorlás célja, lényege.