Kicsinyt pironkodok. Tán túl nagy feneket kerítettem az ózdi utazásnak.
Például ezt is írtam:
„Ehhez képest meg olyan települések csipkézik Borsod-Abaúj térképét (és nem csak azt, de most akkor Ózd), amelyek egyes részein nappal se állnék meg. Illetve indokolatlan önfelmentegetés itt a feltételes mód – nappal se szoktam megállni. Soha nem felejtem azt a fél percet, amikor az egykori, különleges, nekem a fővárosi Wekerle-telep hangulatát idéző, korábban kohászok, mostanság nincstelenek lakta negyedbe behajtva egyszer csak baltával integető, félmeztelen figura sietett felém. Életem filmje lepergett előttem, egyébként nem volt uncsi a mozi, inkább csak túl rövid, a fickó meg mutogatott, hogy húzzam le az ablakot, aztán rábökött a sarkon kornyadozó közlekedési táblára, hogy figyelmetlenül szemből gurultam be az egyirányú utcába, márpedig, ha ezt folytatom, egyre komiszabb lesz kikászálódnom innen. És mosolyogva továbbállt. Segített, na. De az vesse rám az első követ, aki efféle környéken, de egyébként bárhol hasonló szituációban nem arra gondolna, hogy itt a vége, fuss el véle, azért voltak jó pillanatok is, melyekért köszönet a Teremtőnek, a Sorsnak, és úgy általában.”
Azóta megjártam a várost. Igen, volt olyan hely is, ahova egymagam nem mentem volna el, ahol nem álltam volna meg fényes nappal sem. De közben meg...
Közben meg a végére megkedveltem a várost. Hogy miért?
