Emlékszünk még arra, amikor a szárnyas fejvadász 2049-ben, úgy a tizenötödik perc környékén K ügynök hazatér egy nehéz nap után, és a lépcsőfordulóban, botját lengetve így ripakodik rá egy öregasszony: „Na mi van, szép, bátor vitéz? Hazaevett a rohadás? Ki a fene várt téged ide? Elgáncsollak, te piszkos életű!”
Ez az ékes magyarsággal előadott közjáték remek példája volt annak, ahogyan a 2017-es folytatás tisztelegni igyekezett az 1982-es őseredeti előtt: ott Edward James Olmos először még kissé megkeveredett az európai nyelvek között, amikor így szólt Harrison Fordhoz: „Monsieur, azonnal kövessen engem, bitte”, azonban a következő mondatban már szilárd nyelvi magabiztossággal tette hozzá: „Lóf**zt! Nehogy már! Te vagy a Blade Runner!” Úgy hírlik, a mexikói származású színész nem véletlenül rakta össze magyar szavakból a forgatókönyvben egyébként nem szereplő mondatát, hanem Magyarországról Közép-Amerikába vándorolt ősei előtt emelt kalapot így.
Mindez önkéntelenül is eszembe juttatja azt a cseh fiatalembert, akivel egy brünni sörözőben keveredtünk egymás mellé jó pár évvel ezelőtt. Miután megtudta, honnan érkeztem Csehországba, büszkén elújságolta, hogy az ő egyik nagymamája is magyar, csak sajnos nem túl sok mindenre tanította meg a nyelvünkön, de van egy mondat, amit olyan gyakran mondogatott neki a nagyi, hogy máig emlékszik rá. S mi volna az? – kérdeztem, mire ő szép, hosszú palócos „á”-val indítva így felelt: „Kápsz egy pofont”.
De vissza a moziiparhoz, amely már a hangosfilm éra kezdetén is szívesen nyúlt közép-európai nyelvekhez akkor, ha a szereplők vagy éppen a helyszín egzotikumát óhajtotta verbálisan is illusztrálni. S lévén, hogy Hollywoodot gyakorlatilag Magyarországról érkezett emigránsok csinálták meg – lásd például a 20th Century Fox elődjét megalapító Fuchs Vilmost, és még köteteken keresztül folytathatnánk a sort –, aligha meglepő, hogy éppen a mi nyelvünknek jutott ilyen esetekben ez a dicső szerep. Például az 1931-es Drakula-filmben, amellyel Lugosi Béla beírta a nevét a filmtörténetbe, már a második percben elhangzik egy magyar nyelvű Miatyánk, hogy aztán ez a párbeszéd kövesse színtiszta magyarsággal – az angol eredetiben is:
– Édesapám! Jön a postakocsi, s a nap is lemenőben!
– A gyerekre vigyázz, édesem!
A következő jelenetben a helyiek magyar nyelvű ujjongásától üdvözölve megérkezik a sört és bort is kínáló, felirata szerint Balog János által tulajdonolt „hites szesz és pálinka kimérés” elé a postakocsi. A falulakók örömének helyét azonban rögvest a rettegés veszi át, miután a kocsis közli velük utasának végső célját, mondván: „Ez még máma a borgói szorosokba akar menni! És én félek!” Aztán hamarosan kiderül, hogy a havasi emberek meglehetősen folyékonyan beszélnek angolul, még ha vaskos magyar akcentussal is – mint például az a néni, aki a következő szavak kíséretében ajándékoz feszületet Rensfieldnek: „Véjt! Plíz! Ifjumásztgó, ver díz! Forjúr mádöszék! It vill protektjú!”, hogy aztán ismét anyanyelvére váltva jajveszékelje földijeivel kórusban: „Ó, Istenem, segíts!”
Ebben a filmben maga Lugosi egyetlen szót sem szól magyarul. Aki azonban figyelmesen hallgatja a legendás színész életművének kevéssé ismert darabjait, az néha a legváratlanabb pillanatokban kapja azon minden Drakulák leghíresebbikét, hogy elejt anyanyelvén egy-egy félmondatot: a parádés, 1934-es Fekete macska egyik jelenetében például a hordárnak szól oda, hogy vigyázzon a poggyászra, egyik kevésbé emlékezetes filmjében meg törpe testőrét szidja le, hogy „maradjon veszteg”.
Ami pedig az érthetetlen, roppant egzotikusan hangzó beszédet illeti, lengyel barátaink anyanyelvének is gyakran jut ez a szerep a hollywoodi filmekben. Az angol-amerikai koprodukcióban készült Borat főszerepében Sacha Baron Cohen rendre hangos „Dzien dobry”-val köszönti nézőit, és „Dziekuje”-vel búcsúzik el tőlük – teljesen helyénvaló módon, attól az apróságtól eltekintve, hogy szerepe szerint nem a lengyel, hanem a kazah televízió riportere.
Sógorom pedig nyolc éve, a The Possession – magyar változatában: Démoni doboz – című horror bemutatóján tört ki önfeledt kacajban a belfasti mozi nézőterén, amikor a címadó doboz lakója a következőképp kezdte az ismerkedést a később áldozatává leendő kislánnyal: „Wygladasz bardzo ladnie”, tehát „Nagyon jól nézel ki” – kiváló példaként szolgálva arra, hogy a lengyel–magyar barátság építéséhez bizony amerikai horrorokból is el lehet lesni néhány alkalmas fordulatot. Az egyik legfélelmetesebbnek szánt pillanatban pedig a következőképp szólalt meg a dobozban rejtőző rém: „Co to bedzie? Co to bedzie? Troche grzybków sie nabedzie.” Ez annyit tesz: „Mi lesz? Mi lesz? Szedünk egy kis gombát” – ami remek alkalmat teremtett arra az északír moziteremben, hogy a jelenlévők felmérjék: milyen arányban képviseltetik magukat a helyi lengyel közösség – hangos röhögésükről könnyedén felismerhető – tagjai a közönség soraiban.
Úgyhogy ha anglofón országokban járva magyarul vagy lengyelül diskurálunk, és arra leszünk figyelmesek, hogy őszinte riadalommal néznek ránk a járókelők, ne higgyük, hogy elment az eszük.
Lehet, hogy csak a moziból jönnek éppen.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/6. számában jelent meg február 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/6. számban? Itt megnézheti!