Anyám, édesanyám, csobánlegény voltam / Lefeküdtem vala a patak partjára. / Sárig esküdt kígyó bébútt kebelembe / Aki azt kiveszi, fél karját megeszi… – kezdődik az a ballada, amelyet Kallós Zoltán talált meg Moldvában, 1963-ban. Igaz, felfedezte ezt már Pálóczi Horváth Ádám, a magyar Orfeusznak nevezett dunántúli költő és hagyománygyűjtő is, a füredi poéta a Dunántúlon, a XIX. század legelején. Aztán a XX. század legelején Kodály Zoltán a Felvidéken, a Nyitra megyei Ghymesben is rátalált. Erdélyben meg legalább negyven változata él.
Lemezen 1968-ban jelent meg, akkor az énekesek nevét nem volt tanácsos kiírni, pláne a határon túl élőkét. Bajuk lett volna belőle. Én magam nem sokkal később jutottam hozzá, kisiskolásként, ám a dal és szövege meghatározta további sorsomat. Az énekes, aki nem előadja, hanem elmondja, elmeséli ezt a történetet, nem csak nekem indította el az utamat a népzene felé. Engem nem a hangszíne, a hangminősége, hanem egész lénye, a szavai fogtak meg. Mert amit énekel, azt ő tudja és érti is, pontosan.
Örök téma. Ki szeret igazán? Ki mit tenne meg értem? Ki adna többet, netán az életét is azért, hogy én megmaradjak? Már a görög mitológiában is megjelenik ez a történet. Apollón, a férfi szépség istene az Olümposzról való száműzetése után kilenc évig tartó büntetését Admétosz királynál töltötte. Miután a király igen jól bánt vele, felajánlotta neki, hogy megmenekülhet a haláltól, ha halála órájában valaki ezt megteszi, azaz meghal helyette. Az egész országban egyetlen ember, a felesége, Alkésztisz vállalta ezt a számára teljesen reménytelen és haszontalan tettet. De az éppen arra járó Héraklész megküzdött Thanatosszal, így Alkésztisz életben maradt, és tovább élhetett együtt a pár. Így vált Alkésztosz az örök, az igaz szerelem jelképévé. Később még dráma, sőt opera is készült a témáról, nem is egy.
Nézzük csak ezt a történetet, ami nagyon is hasonlít a göröghöz! Csobán, azaz pásztor legény a főszereplő, akinek esküdt ellensége, egy kígyó bújt az ingébe. Anyját kérdi először: „Talán édesanyám, talán kend kiveszi? Ám anyja így válaszol: Mintsábbot ellegyek a fél karom nélkül / Inkábbot elleszek a legényem nélkül.” Azaz mintsem, inkább… Hallgatni is borzasztó, belegondolni meg nagyon nehéz, az anyja elküldte, mert őt ez nem érdekli, jobban félti a saját életét a gyermekéénél. De azért ad egy tanácsot, menjen az apjához, hátha ott nagyobb szerencsével jár. Nem így lett, az apja is elküldte, ő is jobban féltette a karját. Ő a bátyjához – azaz a másik gyermekéhez – küldte. Ő is gyáva volt, de jó ötletet adott: „Menj el te mátkádhoz, talán ő kiveszi!” A fiú el is ment, mátkája így válaszolt: „Mintsábbot ellegyek az én babám nélkül / Inkábbot elleszek a fél karom nélkül.” A lány be akar nyúlni a kígyóért, de kéri közben szerelmét, hogy fordítsa – sirítsa el a fejét, nehogy megijedjen a látványtól. De a legény ezt mondja: „Nem sirítem én el, szemeimvel nézem.” A lány így szól: „Mert én ha sajnálom az én fél karomat / Akkor téged megesz, s nekem senkim nem lesz.”
A fiú még mindig próbálja lebeszélni: „Gondolkojz meg jól már, hogy minek fogsz neki!” Ám a lányt nem lehet eltéríteni tervétől, megteszi azt: „Hát mikor belényúl, keresve keresi / Hát ott nincsen kígyó, nem kapja a kígyót. / Mikor azt kiveszi, mind szép sárig arany / Sírni fog a fiú, megöleli lányát.”
Erre szántam az életem… – Novák Ferenc Tata halálára
Nálánál jelentéktelenebb, sokkal fiatalabb emberek hangjára is odafigyelt, ha az a hang fontos és igaz volt. Mindenfajta önelégültség messze állt tőle. Tudását bárkinek átadta, és minden alkalommal tudott újat és izgalmasat mondani.
Kiderül, hogy csak próbatétel, mégpedig az igazi szeretet próbája volt ez az egész, a fiú így akart megbizonyosodni arról, ki is szereti őt igazán. Egyetlen ember akadt csak, a mátkája. Sem anyja, sem apja, sem testvére nem vállalta a kockázatot. Így mondja ezt el: „Mátkám édes mátkám, engem csak te sajnálsz! / Nincsen édesapám, sem egy igaz anyám / Sem egy igaz bátyám, ki engem sajnáljon.” Ráadásul mátkája aranyat, pénzt talált, amire igazán nem számított.
A szeretet betakar, átölel, megtart. Jó, ha tudjuk, hogy akad néhány, de legalább egy ember, aki komolyan is gondolja a kimondott szót. Aki többre képes értünk, mint amit gondolnánk. Mert a szeretet létezik szerelem nélkül, de szerelem szeretet nélkül soha. Elgondolkodtam. Vajon, ha így járnék, mint a legény, vagy csak próbára akarnám tenni a körülöttem élőket, mi történne. Egy biztosan akadna, aki megbirkózna a kígyóval, az esküdttel. Ez persze nem sok, de nem is kevés. Pontosan elég. Ahogyan a sokat megélt csángó asszonyok gondolják: „Ha szeretnek, s ha szeretsz, magad virág vagy, s örökkétig süt reád az áldott nap…”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/40. számában jelent meg október 4-én.
