Eszméletlen, mi megy az amcsiknál, forr az utcán a levegő. Beállnál közéjük? Erről jut eszembe, van egy sztorim, de kérd ki a sörödet, mert kell hozzá.
Szóval, nálunk a keresztény gyülekezetek olyanok, mint a mennyország lesz majd, színesek, változatosak, tele mindenféle nációval. Már többször ült mellettem egy fekete srác, hallod, furcsa, de úgy éreztem, ismerem valahonnan, mert van az úgy néha, hogy rád tör az érzés, hogy már találkoztatok, pedig annak az esélye igencsak a nulla felé tendált. Hiszen olyan messziről jött, hogy ott még a lefolyóban és másfelé tekeredik a víz! De bármilyen furcsa, ő is ezt érezte. Isten összeköt mindenkit, ha hiszed, ha nem, van ez a mondás, vagy mindent úgy összegubancol, hogy csak ő látja, hogy melyik szál merrefelé kunkorodik.
Így lett John a barátom. Egy közép-afrikai országban született, egy lelkipásztor tizedik gyermekeként, apját sosem ismerte, mert az apja kifelé, ő meg akkor befelé tartott a pályára, de becserélése előtt, az alapvonalnál nem találkoztak. A papa szívbetegségben halt meg, ezért John az orvosira járt, hogy megmenthessen annyi embert, amennyit csak tud, a legnagyobb testvére pedig a követségen dolgozott. Egyszer csak mondja nekem, hogy te tudsz kiadványokat szerkeszteni, ezért te fogod csinálni a bátyám választási szórólapjait, mégpedig két nyelven, franciául és szuahéliül. Olyan határozottan mondta, hogy aztán tényleg így is lett, pedig az elején csak ingattam a fejem, hogy ne hülyéskedj már, szuahéli, ugyan! Nem is nyelvrokon. Isten szava, mondta, és Istennel nem akartam vitába szállni.
Egy nap el is jött hozzánk a legidősebb testvér, ültünk a gép előtt pár órát, és összedobtuk az anyagot – rákerült a lelkész papa fotója is, mert őt mindenki ismerte arrafelé, és így tudják majd, hogy a képviselőjelölt ki fia borja. Kinyomtatták több ezer példányban, és biztos nem hiszed el, a testvére nyert a választásokon! Az én szórólapommal, hoppá! Befolyással bírtam egy másik ország választására, jó, nem egy orosz kémprogram útján, hanem baráti szívességgel, de talán az is valami.
De ne röhögj, várj, a legnagyobb meglepetés persze akkor ért, amikor az elnök – apám, az elnök! – kabinetirodája írt nekem, hogy szeretnék, ha én készíteném az elnökválasztás nyomtatott anyagait! Te, azt hittem ott helyben besül a merevlemezem! Agyaltam rendesen, de a végén nem vállaltam el. Hogy miért? Mert volt egy megérzésem, hogy nem kell nekem egy távoli, ismeretlen ország politikai csatározásába belefolyni. A testvére közben miniszter lett az elnök által kijelölt kormányban, de az elnök ellenlábasa, aki nem riadt vissza semmitől, elküldte hű embereit, hogy eltörjék a lábszárcsontját, és bedobják egy elhagyott pincébe meghalni. Hál’ istennek, megtalálták, az elnök különgépe hozta el, és itt műtötték, a helyi kórházban.
De figyu, nem áll meg itt a sztori, nehogy azt hidd, mert a rivális bérgyilkost küldött, hogy végezze ki az egész családot, beleértve a barátomat is, akit időközben befogadtunk magunkhoz, mert ki kellett költöznie a korábbi bérelt lakásából, és meg nem talált újat. A család többi részét a titkosszolgálat egy védett házba szállította, a tengerpartra, kivéve Johnt, aki így nálunk, a tetőtérben bujkált. Na, akkor cidriztem kicsit, bevallom! Jól éreztem, hogy nem hiányzik nekem a politika, én olyan távforradalmár vagyok, csak szerveren keresztül. Külön bónuszként kaptuk, hogy lakva ismertünk meg egy másik kultúrát, és mi ezt úgy tehettük meg, hogy el sem kellett utaznunk. Az maga volt a Mindenki iskolája és egy pszichológiai kísérlet a saját lakásodban. Volt kultúrák nagy találkozása a nappaliban meg a konyhában, a sok eltérés és azonosság kioltotta egymást, amíg jött a hír a titkosszolgálattól, hogy elmúlt a veszély.
John az utolsó évbe kanyarodott az egyetemen, így megvettem neki az orvosi sztetoszkópot, mert kellett neki a kórházi gyakorlatra. Azt mondta, hogy ezt náluk az apák veszik a fiuknak, tehát ezzel végérvényesen bekerültem a családba, apja helyett apja lettem. A hajlott hátú, törékeny anyukája találkozni akart velem, és mivel a szavait nem értettem, nem nyelvrokon, ugye, csak hosszú percekig ölelt, miközben égnek emelt kézzel áldotta Istent, hogy megmentettem a fiát. Aztán a diploma előtt elvittük Johnt Magyarországra, ahol rögtön érezte, hogy ez az ő országa is, és fakultatív programként anyámat anyjának fogadta. Most volt épp a szülinapja, de fogalmam sincs, hány éves, a tortára sem volt felírva. Dr. John, így hívjuk már. Isten összeköt mindenkit, ha hiszed, ha nem, legyen bármilyen színe, és látod, így is van!
Mondtam, hogy kell a sör, hogy elhidd… de várj, a slusszpoén: még üzentek, hogy a szolgálataimért cserébe kedvezményesen vehetek egy üdülőterületet a közép-afrikai ország egyik valószínűtlenül szép tavának partján. Na, mit szólsz? Helyi oligarcha lehettem volna. De kinek hiányzik ez, ugye! Hogy egyszer rám is kiadják a lábszárcsont-törési engedélyt? Szerencse, hogy ettől mi eléggé távol vagyunk! Na, öblítsünk! Santé, barátom!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/32. számban? Itt megnézheti!
