– Jaj, drágám, hogy bírod? – kérdezte, és a felsőtestét beburkoló, színes gyümölcsökkel tarkított fekete kendő alól kilógó jobb kezével a vállamat simogatta, közben a balban egy meggyújtatlan cigarettát tartott.
A Nagykefnél töltött este utáni napon egészen használhatatlan voltam. Próbáltam írni, de alig pár mondatra futotta csak az erőmből, és tudtam, valószínűleg azokat is ki fogom törölni, amikor kicsit végre összeszedettebb leszek. A lefekvéshez készülődve azzal a reménnyel bújtam be a feleségem mellé, hogy másnap helyrejön majd kicsit az életkedvem. Épp ezért szúrt a gyomromba az ékszereitől az öltözőasztal tükre előtt szertartásosan megszabaduló és közben az arcát közelről vizsgálgató nejem lazán odavetett megjegyzése, hogy ugye nem felejtettem el a másnap esti programot.
A következő kép, hogy állok rengeteg ember között, a zajban, villák koccannak a tányéroknak, néha felharsan innen-onnan egy kacaj, én meg időnként távolról odabiccentek valami ismerősnek. Kényszeredett mosolyra húzódó szám, mint a padról éppen lepattogzani készülő vastag, megszáradt festékcsík. – Jaj, drágám, hát hogy bírod?
Az erősen korosodó, de már fiatalon sem túl szép művészettörténésznek – bár egy idősebb történész ismerősöm állította, hogy harminc éve a városban ennek a nőnek volt a legjobb tapintású melle, legalábbis értelmiségi körökben –, aki harsány hangjával tévedhetetlenül jelezte mindig hollétét az adott helyiségen belül, most valamiért természetellenesen barna bőre volt. Szolárium? – töprengtem. És mit szól ehhez a férje, a nagy tekintélyű egyetemi professzor, akinek andalító hangjára és kétségkívül szellemes előadásaira magam is emlékszem egyetemi éveimből…
Jogosnak éreztem a kérdését, hiszen kiállításmegnyitón voltunk. Mély szomorúság töltött el már jó ideje, amiért kortársaim ennyire menthetetlenül korszerűtlenek. A nejem baráti köre miatt időnként kénytelen voltam elmenni valamelyik éppen felfutóban levő, vagy a csendes leszállóág bársonyos szabadesését tettetett megbántottsággal viselő művész kiállításának megnyitójára. Most éppen Roland, nejem egykori évfolyamtársa ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjük. Amióta sikeres lett az üzleti életben, feltűnően sok erőfeszítést tesz azért, hogy fiatal festőművésznők pályájának adjon kezdőlökést.
Annyit sikerült kompromisszumként kiharcolnom még a kapcsolat elején, hogy a performanszokat passzolhatom. De így is kijutott nekem a jóból. Általában szélütött vigyorral az arcomon mondtam semmitmondó bókokat az olyan installációk láttán, mint a „Szűz Mária menstruációs vérplazma-automata” (ebbe be is lehetett bújni, mint egy fotóautomatába a vasútállomásokon, egy applikáció segítségével középkori ikont imitáló stílusban rögzítette a bátor vállalkozó arcvonásait a szerkezet), a huszonötödik aranyozott széklet vagy plüsspina, nem is beszélve a fekete, barokk képkeretbe foglalt krómtükörről, amelynek az alkotó a „Kvantummechanikai cum shot” címet adta. Közben pedig arra gondoltam, milyen szánalom vette körbe azokat a művészeket bő száz éve, akik az 1860-as évek artisztikus trükkjeivel próbáltak kitűnni a tömegből.
– Hát, tudod, az a kimondottan eredeti rész tetszett a megnyitóbeszédből különösen, ahol ki lett emelve, hogy művészünk a vallás bulvárosodása és elüzletiesedése ellen emel szót – válaszoltam, és a hangommal próbáltam ironikusan jelezni, hogy valójában mit gondolok arról, hogy a művész ismertebb bevásárlóközpontok termékkatalógusaira fest naiv szentképeket a boltépületek mögött sorakozó szeméttárolókba kidobott ételmaradékok felhasználásával.
Nem válaszolt, csak értetlenül nézett rám
– Te tényleg nem hallottad? – kérdezte különös hangsúllyal, de mire válaszolhattam volna bármit is, a feleségemet láttam közeledni. Sietve lépkedett, és az arca valahogy különös grimaszba rögzült. Mint a kisgyerek, aki a sírással küszködve komolyságot és keménységet színlel. És mintha magasabb is lett volna, mellei ütemesen mozogtak fel-le szűk, fekete estélyi ruhájában, ahogy szinte kettéhasítva az embermasszát, megállíthatatlanul törte az utat a tömegen keresztül felénk. Még mindig nagyon jó lábai vannak – ezt kénytelen voltam ismét megállapítani.
Fújtatva állt meg közvetlenül előttem, és némán az arcom elé tartotta a telefonját. A képernyőn az egyik legolvasottabb hírportál volt megnyitva, a vezető hírek alatt nem sokkal ott virított a cím: Brutális gyilkosság áldozata lett az ismert magyar értelmiségi
Emlékszilánkok. A feleségem lerogy az egyik megterített asztal melletti székre. Én imbolyogva útját állom az egyik pincérnek, elveszek először egy pohár fehérbort, azt a hozzám legközelebbi asztalra helyezem, és máris nyúlok egy másikért. Közben felborítok a tálcán egy másikat, a pincér önkéntelenül is hátrébb ugrik, pedig a bor a tálca felém eső részén csurog a padlóra. A feleségem félig hangosan olvas fel a cikkből a körülötte állóknak.
A szomszédok semmit se hallottak… A helyszínre érkező rendőrök beszámolója szerint… a falon talált nagy méretű vérfolt… kinek állhatott érdekében, egyelőre elképzelni is nehéz… önkezűség kizárva… a fejlövés…
Barna kéz nyúl felém egy virágmintás fekete kendő rejtekéből.
– Tudom, hogy nagyon szép és őszinte nekrológot fogsz írni!
A Bánatos férfiak kézikönyve a Cser Kiadó gondozásában jelent meg 2025-ben.
