A nehéz fémvödör folyton súrolta a lábát, ahogy kicsit oldalra kifordulva, gyors lépésekkel haladt az ól felé. A vastag, barna harisnyán úgy kétujjnyi, fakó folt keletkezett az évek alatt. Az asszony nagy nyögéssel átbillentette a vödröt a falécek felett, és a moslékot a disznó elé öntötte. Rázott még egyet-kettőt a vödrön, aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, visszament a családi ház oldalához tapadó kiskonyhába. Az este már nem mozdult ki onnan, csak aludni ment fel később a házba.
Nem tudott elaludni. A falióra mutatójának súlyos, komótos lépteire figyelt, aztán meg a saját nehézkes légzését hallgatta egy ideig. Nagy nyögéssel feltápászkodott, és kiment a konyhába. Ivott, a poharat a mosogatóba tette, és az ablakhoz lépett. Rátámaszkodott a fém fűtőtest egyenetlen tetejére. A függöny széle meg az ablak kerete közötti sávon keresztül nézte a holdfényben fürdő udvart. A kerti csapot, a műanyag lavórt, a konyhakertben leszúrt pálcikákat. Az élettelen udvar díszletein túl valahol ott aludt a disznó.
A következő hetekben nem történt semmi említésre méltó. Messze volt még a húsvét, az asszony tudta, a lányáék annál hamarabb nem jönnek, telefonálni meg csak akkor szoktak, ha akartak valamit, vagy valami hülye kérdés az eszükbe jutott. A férjét fél éve temették el, azóta annyi történt, hogy levágták a csirkéket, amúgy is csak annyi állat maradt már. Meg a disznó. Azt is nemsokára le fogják vágni.
– Aztán már csak én maradok – mondta a halotti toron. Ekkor megint elkezdődött az a végtelen vita, aminek minden hangját és fordulatát előre tudta már az összes résztvevő.
– Engem innen már csak a temetőbe visztek ki – mondta a lányának, aki sokadjára is a szemére hányta, hogy miért olyan makacs, miért nem költözik hozzájuk.
– Elférne a mama, senki sem zavarná, és az unokáival is több időt tölthetne – mondta a nő.
– Valakinek a disznóra is vigyázni kell – mondta akkor az asszony.
Másnap este megint nem tudott aludni. Kiment a konyhába, ivott egy pohár fehérbort. Szép, tiszta volt az éjszakai égbolt. Magára kapta a paplankabátját, kendőt kötött, és csak úgy, befűzetlenül húzta a lábára a nehéz cipőket. Álldogált egy darabig az udvaron, nézte a szomszéd házfalat. Az egyik villanyuk még égett. Végül a disznóól felé vette az irányt.
Először szinte semmit sem látott. Ahogy a szeme megszokta a sötétet, felfehérlett az ól mélyén a nagydarab állat. A disznó is ébren volt, szuszogása elárulta. Az asszony nézte egy ideig, azután visszament a házba.
Másnap nem ment az ól felé, meg sem etette az állatot. Este csak ült az ágyon, és nézett ki az ablakon, nézte azt a majdnem szabályos, világosabb négyzetet, ami az ablak kerete, a kerítés meg a ház előtti fa sötét kontúrja rajzolt elé. Reggel korán az ólhoz sietett. Szuszogva átemelte a vödröt a kerítés felett, és a tartalmát a fújtatva odasiető hatalmas állat elé szórta. Az hálásan túrta a moslékot. Az asszony hosszú percekig nézte kifejezéstelen arccal.
A nap már magasabban járt, erőtlenül próbált áttörni a szürkésfehér égbolt felhőhártyáján, amikor az asszony lassú mozdulattal leakasztotta az ól ajtaját zárva tartó drótot. Csak egy lépés választotta el a sáros talajon oldalra dőlve emésztő hízótól. Az asszony lassan lekuporodott, és bal kezét az állat fel-le emelkedő hasához érintette. A disznó meg se moccant a mozdulatra, apró szemével ugyanúgy bámult a nőre, mint egy perccel előtte. Rövid idő után az asszony felállt, és komótos léptekkel a kiskonyha irányába ballagott.
A következő két napban nem mozdult ki, még a kiskonyhába sem ment le. Enni is alig evett valamit egy kevéske vajon kívül, amit tompa kenőkéssel vágott le magának, meg háztartási kekszet majszolt, ha eszébe jutott.
A második nap este tíz körül lement az ólhoz. A disznó kicsit nyugtalanul mozgolódott, amikor az asszony belépett az ólba, de nem állt lábra. Visított néhányat, aztán már csak hangosan, sípolva vetette a levegőt, ahogy az öreg és testes emberek szokták. Az asszony először az állat mellé térdelt. Nem érdekelte, hogy vastag barna harisnyáját gyorsan és mohón nyalogatja körbe a padlóra szórt szalma alól kibuggyanó sár. Suta, esetlen mozdulattal, féloldalasan nekidőlt a disznónak. Az csak picit moccant meg, de maradt úgy, ahogy addig, hason fekve. Együtt szedték, nehézkesen, szinte versengve a levegőt. Ezt leszámítva csend volt.
Többé nem jött ki az ólból. Fázni nem fázott, éhséget nem érzett. A disznó teste meleg volt, és puha, a szaga éles, de nem bántó. Az asszonynak úgy másfél napig eszébe sem jutott, hogy szomjas lenne. Akkor lassan, esetlenül kúszva a vályúhoz ügyetlenkedte magát, és nyelvét a vájat alján megmaradt langyos lébe dugta. Pár korty után visszavackolta magát az állat mellé.
– Nézd – mutatott fel egyszer, a disznó azonban nem követte a tekintetével az ég felé meredő, csontos ujjat.
– Az a mi csillagunk.
A csillag, amire mutatott, kissé távolabb, szinte szemérmesen félrevonulva a többiektől ragyogott a fekete égbolton.
*
– Megette. Fogta és megette – mondta a kövérkés, bajuszos férfi a másik, jóval vékonyabbnak, aki rendőregyenruhában volt. Az ól kerítésére támaszkodtak mindketten, a hason fekvő disznót bámulták, az meg őket. Az állat mellett sárral alaposan összekent ruhadarabok hevertek.
– Mint a szőlőcukrot, úgy bepuszilják ezek az emberi csontot – mondta a bajuszos.
– Most mi lesz vele? – rántott egyet a fejével a disznó felé a rendőr.
– Majd beszélek a családdal. Úgyse járnak már azok erre sokat. Még úgy két-három hónapig hizlaljuk, aztán levágjuk ezt a dögöt – válaszolta a bajuszos.
– Érted? Meg fogunk enni! – mondta röhögve a bajuszos, és felsőtestével előrebillent a disznó irányába.
Aztán a két férfi elment. Az udvarra csend telepedett.
A disznó feküdt tovább az ól közepén. Lehunyta a szemét. A szemhéjai mintha fekete vásznakká váltak volna. Mindkettőn táncolt egy-egy csillag.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/1. számban? Itt megnézheti!
