Tél van, hideg, és nagyon félek attól, mi lehet Csöpivel. Mamival lemegyünk megnézni Balatonra. Vonattal kell utaznunk, mert papi nem akar jönni. Kocsival le sem lehetne menni a faluból a házhoz, papi érszűkületes lába meg nem bírja sem a hideget, sem a gyaloglást. A rokonok a faluban nem tudják pontosan, mi lehet Csöpivel, mert télen nem mennek le a partra.
Csöpi él, jól van, mondja a gazdája, a háza előtt, akinek a mami odaadja a vérsajtot, amit hoztunk neki. Térdig ér a hó, nagyon nehezen jutunk el a nyaralóhoz, és útközben kiabálunk, hátha erre kóborol, és meghallja. Pesten is sokszor eszembe jutott, és nagyon szomorú lettem, hogy nem tudok róla semmit.
Amikor bejutunk a házba, begyújtunk az olajkályhába. Levetem a cipőm, mert átfagyott a lábam, és odatámasztom a kályha oldalának, de nem érzem, hogy melegszik. Nagyon jó érzés, amikor elkezdem mégis érezni, de egyszerre túl forró. Megégett a zoknim. Aztán kimegyek játszani, de hiába megyek el a kert végébe, a patakig, Csöpi nem jön, és én félek, nem esett-e valami baja.
Az olajkályhán bablevest melegítünk, azt vacsorázzuk a mamival, miután kicsit havat lapátoltunk és hógolyóztunk a kertben. Akkor már nem megyek ki, mert nagyon fázom, és egyre hidegebb van kint, csak ülök az olajkályha mellett, de ha szemben ülök, a hátam fázik, ha háttal, akkor meg a lábam. Nem tudom, hogy fogunk itt aludni. Elővesszük a pehelypaplanokat, és éjszakára még egyszer feltöltjük az olajkályhát. Nézzük a tévét, de mami hamar elalszik. Még jó, hogy összeér a két ágy, és a mami közel van, mert félnék itt egyedül, hogy még a szomszédok sincsenek itt, és az egész parton nincs senki más, csak mi meg a hatalmas hó.
Hajnalban arra ébredek, hogy nagyon fázom. Kialudt a tűz. Mami még alszik, én töltök bele olajat. A papi mindig takarékon hagyja, spórol, mert sokat fogyaszt, és félnek, hogy ha még öregebbek lesznek, nem jut, és a mami is mindig szól, hogy ne tegyem olyan nagy lángra. Én pedig mindig mondom nekik, hogy ne aggódjanak, mert ha nagy leszek, majd én fizetem az olajat, meg mást is. Aztán megijedek, hogy mi van, ha nekem se lesz pénzem, de sajnos valószínű, hogy mire én nagy leszek, ők már nem is élnek sajnos, tehát ezen nem kell aggódni, csak azon, hogy addig tartson ki az olaj, meg hogy éljenek minél tovább. Nem szeretek arra gondolni, hogy ők vagy anyuék meghalnak, és én egyedül maradok, pláne éjszaka, de általában ilyenkor jut eszembe.
Ahogy zörgök, egyszer csak nyüszítést hallok a terasz felől. Gyorsan kinyitom az ajtót meg a zsalugátert, és ott sír és rázza a farkát a Csöpi. Gyorsan beeresztem, ölbe kapom, nagyokat vakkant örömében, de csupa hó, le kell tennem és letisztogatnom. A mami is felébred, ő is nagyon örül, Csöpi felugrik az ágyra, és szaladgál, foltot hagy az ágyneműn. A mami kergeti és ideges, de nem annyira, mint amennyire a papi szokott idegeskedni.
Reggelire mami csinál sült kolbászt, és Csöpi is kap belőle. Meleg tejet is kap, aztán kimegyünk vele játszani. Rá lehet menni a jégre is a Balatonon, elég vastag. Csúszkálok kicsit, de félek, nehogy beszakadjon. Csöpi is jön, de látszik, hogy nem érti, hiszen máskor itt víz van, szaglászik összevissza, és csúszkál a sima talpa. Kergetőzünk, nagyokat esem, akkor rám ugrik, birkózunk. Délután beleülök a szánkóba, kantárt rakok Csöpire, de nem akar húzni. A pórázt sem szereti. Csak arra hajlandó, hogy ő ül a szánkóban, és én húzom, de ha kanyarodom vele, leugrik.
Este megyünk az állomásra, Csöpi végigkísér minket a parton, de ahol elkanyarodik az út a falu felé, visszaküldjük, nehogy elüsse valami. Ott ül az útkereszteződésben, amíg csak látjuk, néz utánunk. Megint nagyon rossz elválni tőle, hiába láttam, hogy jól van, és hiába mondom neki, amit nekem szoktak az uszodában, az edzésen, hogy tartsak ki.
Egész úton csak rá tudok gondolni a vonaton, és szomorú vagyok, amikor hazaérünk. Miért nem engedik, hogy felhozzam Pestre? Ha erdész lennék, leköltöznék a Balatonra, Csöpi velem lakhatna, és télen sosem hagynám, hogy fázzon.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.