Már képtelen vagyok felidézni, milyen tevékenység közben ért el március végén az az üzenet, csak azt tudom, hogy éppen hisztérikusan sajnáltam magam. Hogy hol voltam, azt könnyű kikövetkeztetni: otthon, boltban vagy patikában. Máshol egészen biztosan nem lehettem, és mást nem művelhettem, mint az önsajnálatot. Azt nem mondanám, hogy előtte pompásan alakult minden, mert igencsak lanyhán mentek a dolgok, már éppen azon kezdtem volna túráztatni magam, hogy milyen középszerű, viszont állandó fáradságos tevékenykedést igénylő év – a legrosszabb kombináció – van kialakulóban, amikor néhány hét leforgása alatt, már nemhogy egy év, de semmi sem volt kialakulóban, sokkal inkább leépülőben. Tervek, utazások, jövedelemszerzési lehetőségek hullottak a semmibe, megszűntek a találkozások az ismerősökkel és barátokkal, a más városban vagy országban élő családtagokkal, a hatvanöt évnél idősebb szülőkkel és nagyszülőkkel. Az egyre melengetőbb tavaszi napfény már csak üres, elnéptelenedett utcákba hatolt be. Csupán a hagymás növények virágoztak és a fák rügyeztek gondtalanul.
Együtt voltunk, otthon az egész család, de mindenki saját veszteségeit számolgatta magába roskadva. Magamra maradtam én is a házimunkával, home office-szal és azzal a néhány melegítőnadrággal, amelyeket a legfelső polcra száműzött kimenőruhák helyére halmoztam kézmagasságban. Legalább a barátok – akik zöme az utóbbi években amúgy is messzire költözött – nem kerültek fizikailag távolabb. Sőt mintha egy huszonéves korunk óta – amikor még egyikünket sem foglalt le ennyire a férjünk, gyerekünk, munkánk, egyebünk – megszűnt csatornát találtunk volna újra meg, Ellával naponta folyamatosan váltottunk üzeneteket. Persze a kenyérsütésről meg helyekről, amelyeket idén már nem keresünk fel, de könyvekről, bezártságról és szorongásainkról is. Aztán egy nap valami egészen váratlan dologgal állt elő.
„Eddig nem akartam mondani – olvastam a vészjósló bevezetést –, de néhány hete csomót találtam a mellemben.” Egyszerűen nem hittem a szememnek. Mégis hogyan találhat valaki csomót a mellében egy világjárvány idején? Élet, élet, mindig túlzásokba esel, köpsz a dramaturgia szabályaira. Hiszen odáig rendben, hogy a történetet a szereplő konfliktusai viszik előre. A konfliktusokból egyre nehezebben megoldható válságok adódnak, amelyek az elkerülhetetlenség érzését felfokozva juttatnak el minket a tetőpontig, majd azon túl a feloldásig. De a történet törvényeinek legalább elvileg áttekinthetőknek kell lenniük, a jó cselekményben nem bonyolódhat két feloldhatatlannak látszó konfliktus párhuzamosan! Mindig ezt tanítottam a diákjaimnak a cselekményszövésről, és akkor azt kell látnom, hogy nem csupán ők nem figyeltek, mert inkább a telefonjukat piszkálták a pad alatt, de az Élet is fütyül arra, hogy az én szakmám úgy tartja, a történetvezetésnek is megvannak a maga szabályai.
Voltaképpen tudtam én ezt az Életről, de mindig meglepett az arcátlanságával. Továbbra is abban reménykedtem, hogy csak gyakorlatoztat minket. A középkorúság krízisei még nem kerülhettek elérhető közelségbe, hiszen csak tegnap voltunk fiatalok. Legfeljebb húsz éve, vagy, mondjuk, huszonöt… Akárhogy is, várhattak volna még egy keveset, mire megtanuljuk, hogyan kell ezeket az igazán felnőttes dolgokat kezelni.
„Megvan az eredmény. Ez bizony rák” – láttam meg hetek múlva a telefon kijelzőjén. Április közepére járt, egy alkalmi munkahelyre jártam el dolgozni, és akkor éppen kiugrottam valamiért, de három-négy saroknyit gyalogoltam céltalanul az éles, vidám, visszavonhatatlanul tavaszt ígérő napsütésben, mire eszembe jutott, hogy miért is indultam. A fejemben egymást kergették a gondolatok. Szóval ez nem gyakorlat, ez nem hamis tűzriadó, elmúltunk negyven, és mostantól ez tényleg élesben megy: rákosak leszünk, elválunk, meghalnak a szüleink, megutáljuk a hivatásunkat, és rádöbbenünk, hogy túl késő újat kezdeni, egy másik városban, földrészen vagy bolygón szeretnénk leélni az életünk hátralévő részét, vagy aranyos csemetéinkből undok kamaszok lesznek. Esetleg mindez együtt: egyszerűen arra eszmélünk, hogy a teljes életünk fatális tévedés volt. Most pedig a tetejébe még egy világvége is fenyeget.
Ahogy azokban a hetekben tetőzött a járvány, úgy érte el bennem is csúcspontját a hisztéria. Aztán elkezdtem Ellát figyelni, mert az ő élete az enyémmel ellentétben keretet nyert, egyetlen kizárólagos célt kapott. Rendszer költözött a hétköznapjaiba: tudta, hogy mostantól nyolcszor három héten át mit fog csinálni. A héten kezelés, B héten lábadozás, C héten vérvétel és koronavírus-teszt. Tudta, hogy hol lesz – otthon, az ágyában, a kórház terápiás kórtermében vagy sétákon a természetben –, és hol nem – a munkahelyén, a boltban vagy bármiféle embertömegben. Tudta, hogy mit akar – a gyerekével és a férjével lenni, sok friss zöldséget és gyümölcsöt enni, jó könyveket olvasni a nyárestében a balkonon –, és mit nem – hajnalban felriadni, gyógyszerektől émelyegni, a jövőn tipródni. Minden nap szépen összeállt, minden hétre megvolt a pontos terv, és olyan szépen gördültek egymás után a szakaszok, hogy egyáltalán nem tűnt elérhetetlennek a kitűzött cél, ami nem volt más, mint az egészség és az élet.
Mivel másik országban él, amúgy is ritkán látom, de idén különösen vártam a találkozást. Csak nyár végén kerülhetett rá sor, de már a határzár bejelentését követően, így mindketten tudtuk, hogy miután autóba ül, és hazatér az otthonába, megjósolni sem lehet, mikor látjuk viszont egymást. Talán ez az érzés is felnagyította bennem a pillanatot. Nem mondtam neki, de úgy néztem rá mint a megmentőmre. Ha ő összefogja az életét, én sem engedhetem szétcsúszni az enyémet. Ha benne törhetetlen a kedv a holnapot meglátni, én sem lehetek rezignált és kiégett. S a jövőtől való rettegés elengedésén túl azt is megfogadtam magamban, hogy ha egyszer szembetalálkozom majd a démonnal, én sem leszek majd gyáva.
– Lesz két szuper új mellem, már pont meguntam a régit! – kacsintott rám Ella búcsúzóul, aztán megkérdezte, megvan-e még a szemöldöke. A kemótól kihullott, minden reggel újat rajzol, de ilyen hőségben könnyű leizzadni.
Olvasna még Szécsi Noémitől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/38. számban? Itt megnézheti.
