Az első mondattal, amivel megérkezünk a versbe, megérkezünk egy havazásba. Egy történetbe. Egy lovassal utazunk, látjuk, amit ő lát, vele mozdulunk, még a visszaemlékezése is a miénk. Átkelünk egy havazáson, történeteken, találkozásokon. Emberek jönnek szembe. Előbb egy elesett, aztán egy erős. Előbbinek nincs neve, ember, így hivatkozik rá a szöveg, aki beszélni sem tud, utóbbi egy centurio, százados katona, ő az, aki szól, kérdést tesz fel. A kérdés a versben nincs külön jelölve, mégis falként emelkedik, mert szinte parancs: ott kellett volna hagyni a nyomorultat (ne feledjük: ember), hogy elpusztuljon, mert „jobb, ha” így történik, tisztul, mi több, épül-szépül a világ, ha kivesznek belőle a rászorulók. Haladunk a történettel, ahol havazástól havazásig körbeérünk: a koldussal való találkozás, a gyermekkori emlék felidézése, a koldus megmentése, álom az Úrral való találkozásról a másnap reggeli reflexióba és felismerésbe fordul, és így tér vissza a havazásba. A hó és a hideg központi motívum a versben – a szenvedést, a világ ridegségét mutatják egyfelől, ugyanakkor a hó megtisztulást is üzen, a hideget pedig oldja a meleg, amit az irgalmasság, az önfeláldozás köpenye munkál.
A tours-i Szent Márton történetét (mely a legenda szerint – erre utal az alcím – a későbbi Szent Mártonnal, akkor még Martinusszal, a fiatal katonával esett meg) megidéző versben a beszélő a város felé haladva a nagy havazásban egy embert pillant meg az út szélén, összefagyva, védtelenül. Azonnal cselekszik, de jó cselekedete nem önnön jóságából táplálkozik, egyszerűen természetes mozdulatokkal (felidézve az irgalmas samaritánus történetét) próbál segíteni: „köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt / testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott, / láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte / vidéket körülöttünk”. A történet folytatása is megrendítő, Márton már a saját szállásán van, és álmodik: „Álmomban / megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet / ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem / messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan / erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám. / A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted.” A verset lezáró magyarázatba oldott vallomás ürességről, teljes birtoktalanságról beszél („olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem”, „mintha csak tekintet lennék, test nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne”, „mintha eltűntem volna magamból”). És imádsággal zár: „Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. / Nem vagyok a magamé. / Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva, / mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod / fényében.”
Találkozásról, (meg)pillantásról és belehelyezkedésről szól a vers, az olvasót behívja egy behívástörténetbe. Választásra hív, épp ott, ahol egy centurio képviseli a hasznosnak és elkerülhetetlennek tartott emberi logikát, és akinek a kérdése a körülmények ismeretében felszólítás: az evilági törvényszerűségekre figyelmeztet, azokra, amikben nincs, mert nem lehet könyörület. Pedig semmi sem lehet az ember birtokában, nincs senki, aki ne volna rászoruló. Márton a koldus szemében látta arcát, majd az álmában megjelent Úr azt mondja neki: ő volt az a koldus. A vers így lesz hitvallás, a versben kimondott, a részvétlenségre, a közönyre, az irgalmatlanságra felszólító kérdés pedig éppen ezért lerombolandó fal. A kérdés élesen szembeállítja a közönyös (és pragmatikus) világnézetet Szent Márton együttérző, önfeláldozó hozzáállásával, és rávilágít a korabeli (mindenkori) társadalom kegyetlenségére és közönyére a szegényekkel, elesettekkel szemben. A kérdés mint elbizonytalanítás, azaz kísértés: próbára tesz hitet, elkötelezettséget, épp ezért a rá megszülető válasz egyben fordulópont is, Márton nem marad a falon belül, mert dolga van a „falon túl”. Ez utóbbi az igazi krisztusi párhuzam: az Isten Fia nem maradt meg a maga dicsőséges isteni világában, hanem eljött a világba, a „falon innenre”. Éppen ezért az ő tanítása az irgalmasságról és a felebaráti szeretetről nem pusztán tiszteletre méltó elmélet, hanem praxis. A kérdés tehát katalizátorként működik a versben, elindítva azt a gondolati és spirituális folyamatot, amely végül Márton belső átalakulásához és megvilágosodásához vezet. A kérdés és az arra adott válasz jelenti azt a fordulópontot, amely után a történet a fizikai síkról átemelkedik a spirituális dimenzióba.
Győrffy Ákos evangéliumot írt, Márton napjától adventig és tovább ajánlott olvasmányt, ami segíthet átkelni a „végtelen havazáson, ami az evilág”.
Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/46. számában jelent meg november 15-én.
