Pár perc próza

Eszembe jut saját gyermekkorom, ami nem volt ilyen jó. Nem értek rá ennyit a felmenőim. Meg nem is volt ez divat egy-két emberöltővel korábban. Nem tudták még az emberek akkor, hogy hogyan kell a jövőt megalapozni. Hogy nem jön minden magától.

Ilyen a Kövidinka: otromba, nagyszájú, együgyű és ártalmatlan. Mint egy menthetetlen szóvicc. Mentsége mégis, hogy önazonos és szerethető.

Sokáig kell élni, és akkor belekáprázik a szemünk a tenger változásba. Szavak, hitek, célkitűzések fordulnak önmaguk ellentétébe, miközben senki sem fordul önmagába. Ami tegnap az igazság veleje volt, az mára csak egy üres velős csont.

Kedves biztos úr, kölcsönös és jóhiszemű együttműködésünket előmozdítandó kezdjük egy olyan állítással, amellyel vélhetően mindketten egyetértünk: nekem nem kellene itt lennem. Na látja: nincs közöttünk vita. Ám kénytelen vagyok lerombolni egyetértésünk illúzióját.

Ebédelnénk, a pincér arra jár, még nem tetszettek dönteni, állapítja meg rosszallóan, továbbsiet, a hölgy utána szól: kérem, segítsen, ez mi? Hogyan készül? A pincér kelletlen. Hogy mit tetszik?

Szerelemmé kell lenni, borrá kell lenni, hogy valamit kezdeni tudjunk ezzel a nyomorúságos élettel. Csók és korty csak megsavanyodik a felnőtt szájban.

Minden jó vers nem csupán a tényekre, hanem a valóságra nyit szemet. A vers segítő, mitologikus, csökönyös jószág.

Van a könyvespolcomon egy könyv, amely lapjaira szakadva, valójában részekből összerakva foglal el – mindezek ellenére – nagyon is előkelő helyet. Ez az a darab, amit talán a legtöbbet forgatok.

Csodálkozott, miért új szobának mondják, hiszen mindig is ott volt, egyébként meg nem sokban különbözött a többitől. Aztán kiderült, hogy rosszul tudta. Igaz, nem is tudhatta volna másként, azt a szobát is még azelőtt alakították ki, hogy ő megszületett.

Vajon nem mindannyian egy kicsit „durrantós Lacik” is vagyunk ebben az országban? Bizalmatlanok egymás iránt, távolságtartók és bezárkózók?

Tisztességes értelmiségi (és persze rapper) csak ellenzéki lehet. De ha ezt nem tudnám, Márai nyolc fröccsöt ledöntő Szindbádja meggyőz róla.

Mindegy, honnan, de nem mindegy, mikor kapunk művészeti nevelést. Legjobb, ha a legfogékonyabb éveinkben. Aki jó alapokat kap, adott esetben még a tárlatvezetést is nélkülözni tudja.

„Vissza kellene venned az arcodból. És kellene gyakorolnod némi önzetlenséget. Nyerészkedni próbálsz.” „Nyerészkedni? Azzal, hogy ingyen odaadom mindezt annak, aki érte jön? Mégis, hogyan nyerészkedés ez? Elmagyaráznád?”

Odavoltam az amerikai irodalomért (meg vissza), hiába éltem a másik birodalom perifériáján, úgy éreztem, a XX. századi amerikaiak telibe találnak engem, az állapotot, amiben vagyok.

A művészet, a kultúra a legnemesebben értett feleslege, s így luxusa az emberi léleknek, szellemnek. Felesleges, tehát nélkülözhetetlen. Ne fogyasszuk el, ne emésszük meg, ne üresítsük ki szavakkal.