Az idős úr napjában többször végigbiceg itt, a ház előtti kerítés mentén, a sarkon csillogó, emeletes üzletház, oda tart. A mínusz egyes szinten büfének álcázott fröccsöző, az úr törzshelye. Az egyetlen nagy asztal körül meg-megülnek a borozgatók, csupa férfi, régen a vasárnapi futballmeccset beszélték át, ki hagyta ki a ziccert, ki a tizenegyest, melyikük csapata jobb. Amióta a klubcsapatok nemzeti vegytisztasága a múlté (kedvenc hátvéded gazdag araboknál rúgja, itthon meg afrikai a középcsatár), inkább a napi politika van napirenden. Sok a meccs ott is.
Az idős úr invitál, üljek közéjük. Végtére ismerős, szeszes sétáiban mindig megáll nagy kertkapunk előtt, délutánra már élő borreklám, sajátos fanyar illatot áraszt. Fickó, aki tíz éve egy halásztelki alomból hat apró vizslatestvért megelőzve szaladt feleségem karjaiba, a kapuhoz siet, orrával a furcsa szagot bökdösi. A sánta úr szóba elegyedik vele, kérdi, hogy vagy, öregem. Fickó a kapu rácsához támaszkodik, engedi hátának vakarását, közben figyel, hátha az utcán érdekes történik. Ennek valószínűsége csekély, a forgalom csak délutánra élénkül, mennek haza az iskolások. Ez is, mint annyi sok, a mi időnkben ugyebár másképp volt… Manapság sötét vagányok, telefonrablók, pedofilok miatt kisgyermek szülői kíséret nélkül utcán nem jár. Mi csapatostul mentünk-jöttünk, azaz ődöngtünk, botladoztunk, néha versenyt futottunk, és a centrifugális erőt a tornazsák fej fölötti forgatásával tanulmányoztuk, ha elengedtük, repült, mint a sportvető kalapácsa. Juj, de jó volt.
Fickót látva megállnak a gyerekek. Fickó megugatja őket. Nem bánt – mondjuk, ők anyuka kezét szorítva megijednek, hátrább lépnek kettőt. Fickó rokonszenvét nehéz elnyerni, de a sántító úrnak, lám, sikerült. Érszűkület… – mutat a lábára, legyint hozzá. Ez jellemző, kirakatbetegség a neve – mondom. Mivel itt nincs fájó lábat pihentetni ürügy üzletportál, van Fickó, bár vele elidőzni a kölcsönös ragaszkodás is indok. Az úr Fickót Babucinak hívja. Ha Fickó a kertben szaglástávon kívül nyargal, elég halkan szólítania: Babuci. És Fickó jön.
Jár erre, ugyancsak naponta, boltba és vissza, a bájos idős hölgy, Fickó másik kedvence; ugyan megkérdezte, mi a kutya neve, mi megmondtuk, de ő Ficikét mond. Ficikém, hoztam neked finomságot. A hölgy friss felvágott papírcsomagolását bontja. Fickó elfordítja a fejét. Kerítésen át nyújtott élelmet senkitől ne fogadjon el, erre kiskorában megtanítottuk, most bólintunk, kivételesen szabad. Mást Fickó nemigen tanult, nem járattuk iskolába, próbálkoztunk az eldobom, hozd ide játszással; gumilabda, messzire dobjuk, ő elszalad, de ha vissza is hozza, nem adja, tartja a szájában, vegyük el, ha tudjuk. Vadászkutya, de nem tipikus. A hölgy mindennap mással kínálja, változatos az ínyencfalat. Ficikém, egészségedre! Fickó őt is felismeri, a levegőbe szimatol, kellemes, dámás parfüm, halovány illattal. De az is lehet, valami arckrém. Évtizedekig Kaliforniában éltem – meséli a hölgy, hazahúzott a szívem. A gyerekeim ott maradtak, én elvagyok itt, csak a lábaim nehezek.
A sánta úr és az amerikás hölgy az idén tavasszal eltűnt. A járvánnyal magyaráztuk, biztos segítenek nekik jó emberek, utcára ne kelljen. Fickó mindennap többször a kerítéshez ment, nézelődött, várt, de nem jött egyik sem. Szeptember elején motoros rokkantkocsi állt meg a kapu előtt. A sánta ember hajtotta. Nem sántít többé, amputálták a lábát. Egyelőre csak az egyiket – mondja vállát vonva. Mit gondol, be tudok én itt gurulni az alagsorba? És bólint a nagy áruház felé. Ahol a fröccsös drukkerek várják. Próbálja meg, van rámpa, biztosan sikerül. Fickó kíváncsian jön elő, ismerős az alkoholos szag, először bizalmatlan, furcsállja a kerekes kocsit, a férfin arcmaszk, Fickó nézi-nézi, hirtelen felismeri, ugrál örömében. A régi barát! Itt van újra! Könnyek a férfi szemében: én vagyok, látod, Babuci – simogatja Fickót. A kocsi kereke fölött eszkábált drótkosár, benne literes palack. Hogy ne kelljen naponta többször… – mondja az úr. Jön mégis, legalább kétszer, van, hogy Fickóval félórát is társalognak.
Az idős hölgy februárban elesett, combnyaktörés. Még aznap megoperálták, de nem tudott talpra állni. Valahogy nem volt benne elég erő. Meg akarat sem. Gyógytornáztatták, mindennel próbálkoztak. Egyik reggel nem ébredt fel. A szomszédjától, egy kisgyermekes fiatalasszonytól tudjuk meg. A fiúcska is nagy híve Fickónak, de az rá is, akár a többiekre, minden alkalommal vadul csahol; ejnye, Fickó, micsoda dolog ez. Kedves asszony volt, igazán kedves – mondja a feleségem. Fickó mellettem áll, a lábamhoz támaszkodik, bár ott a kisfiú, most nem ugat. Csöndben marad, az imént hallotta, mi történt. Fickó mindent ért. A féllábú, borszagú öreget, a kerekes kocsit, a járványt… ezt a furcsa, boldog, szomorú, átkozott világot… Talán azt is, miért nem jön az illatos hölgy többé.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/44. számában jelent meg október 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/44. számban? Itt megnézheti!
