1964. november. Elkészült az új Erzsébet híd. A megnyitón apámmal mi is ott voltunk. Aztán végigsétáltunk a Váci utcán. Egy nőiruha-kirakat előtt megálltunk, apa legyintett és azt mondta: ne feledd fiacskám, a Rotschild szalon is csak egy varroda. Még hogy szalon! Apám szeme előtt az irodalom és más művészetek régi társasági helyszínei sejlettek fel. Mondjuk, Ady Párizsában. Apa tisztelt minden mesterséget és tudást, ám a rang- és címkórságot, az önfényezést egyáltalán nem. A varrató hölgyeket nem vetette meg, személyesen egyet sem ismertünk, nem szólva Gábor Zsazsa amerikai színésznőről, Jovanka Brozról (Tito elnök feleségéről), vagy éppen Kádárnéról, aki minden volt, csak divatdáma nem, de protokolláris alkalmakkor mégis ki kellett néznie valahogyan. Szóval nem forogtunk azokban a kivételezett körökben.
Anyámat sohasem halottam a divatról beszélni, alkalomra klasszikus kosztümöt viselt. A szerénység volt nála első helyen, vásárolni mindenből csak a szükségest, ha luxus, egy-két hangverseny vagy színházi előadás, csupán könyvből sok. A fennhéjázást apámmal együtt jóízűen kinevette, a család vidám történetei közt gyakran szóba jött apám sebész kollégája, aki feleségével, a finomkodó Teréziával a harmincas években illemórákat vett, miként kell kecsesen autóból kiszállni. Nem mintha lett volna nekik.
Ha kamaszkorom vágyvilágában meg is jelent valami előkelősködés, apám, mint éles fűnyíró a gyepet, azonnal megnyeste, és állhatatosan újra meg újra tájékoztatott, melyek a valódi értékek. Mindezt otthonról, a zalai kisváros családi házas pereméről hozta, ahol minden udvar végében ott volt a hidas és a majorság, és ahonnan csak ritkán vették az irányt Budapestre, akkor sem a Váci utcába. A helybéli előkelőségek, Barra doktorék, Hauer ügyvédék, de még Szauer báróék is a Rozgonyi utca női vagy férfi szabójával, Mátyusnéval és Garbai úrral dolgoztattak.
A Lehel piacon, melytől két sarokra laktunk, az úri világban sem lehetett túlöltözötteket látni, a Lőportárdűlő máig nem divatozó környék. Nincsenek ücsörgős kávéházak, törzshely kisvendéglők, dalos utcazenészek. Dolgos emberek vannak.
Apám 1992-ben halt meg, így az újgazdagok egyre dúsuló kertjében csak a zsenge hajtásokat fedezhette fel. Nemcsak az öltözködés változott meg (az Bécsből azonnal); elő a szótárt; guten tag, bitteschön szmoking, csokornyakkendő mit gumi, für frau nagyestélyi. Apa már nem láthatta, hogyan burjánzik a gaz, bújnak elő a felkapaszkodó pitiánerek, továbbá a letűnt munkáshatalom magasra emelt nagyjai. Hirtelen minden senki valaki lett. Emberek sokasága bújta a levéltárakat egy ipszilonért, csúcsra járt a családfabiznisz, hátha kiderül a párttitkár elvtársról, hogy gróf. Számtalan hazugságot írtak kérdőívek rovataiba, névjegyekre fényes betűkkel, nemcsak a társadalmi elhelyezkedésről, de a képzettségről is.
Itt kezdődtek csak a bajok igazán. A Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem diplomáit szekrény mélyére rejtették (ki tudja, mire lesz még jó), ám előkerült mindenféle áloklevél és áldiploma. Be is írták az életrajzba. Néha lelepleződtek, a csalást az esti gyorstalpalókon eltöltött sok-sok évvel magyarázták. A főiskolai szakdolgozatot pénzért megírta más, esetleg részben vagy egészben be- és lemásoltak egy régebbit. Talán attól tartva, hogy kiderül, volt olyan dolgozat, mely hirtelen szőrén-szálán eltűnt, a tanintézeti példánynak is nyoma veszett. Hogy mik tudnak lenni.
Nyelvvizsga-bizonyítványt bárki vásárolhatott, angróban hamisították. Az idétlen kivagyiság vadhajtása volt egykori professzorom szobája, a falak kitapétázva távoli földrészek tudományos társasági okleveleivel, ezek ott bazárban néhány dollárért kaphatók. Ezen szomorúan röhögtünk. Nem különben orra fenn kolléganőnkön, aki bolti árufeltöltő fiát üzletembernek nevezte, férjét meg logisztikai szakmenedzsernek, ő raktáros.
A doktori cím („dr.” a név előtt) vonzó, remekül mutat névjegykártyán, céges papíron. Ha nincs, nosza, helyettesítsük „D” betűvel. Az olyan, mintha. Sokakat vesz palira. Sosem volt tudományos fokozat (PhD) feltüntetése a hivatalos életrajzban a vágyakozó ostobaság jele, döbbenetes hazudozás. A tényleges cím viselőit, akik éveken át dolgoztak tudományos téziseiken, mélyen sérti.
Fiatal karcsú nő jött az orvosi rendelőbe, érdeklődöm, szellemi, vagy fizikai munkát végez. A hölgy rám néz. Paraszt vagyok, mondja egyenes tekintettel, vagyis a férjemmel együtt: parasztok vagyunk. Egyetemi szerelem. Nagy gépesített gazdaságot viszünk, dolgozunk hajnaltól éjig. Tiszta tekintetű elegáns hölgy, finom arc, smink. Kérges a tenyér. Búcsúzáskor apám helyett is megszorítom.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/36. számában jelent meg szeptember 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/36. számban? Itt megnézheti!
