Tizenöt éve, hogy decemberben K. Viola, a gyógyszergyár marketingese felajánlotta, megrendezik a belgyógyászati osztály karácsonyi buliját. Vendéglőbe megyünk, minden költséget állnak. A kórháznak nincs pénze céges összejövetelre (sosem volt), csak egy csenevész fenyőre telik, december huszadikán faragja talpba L. Józsi, a karbantartó. A fa az előcsarnokban áll, szilveszterre elhullajtja szépen minden tűlevelét. Ennyi. A reggeli megbeszélésen a főnővér említette, a bankban, ahol a férje biztonsági őr, nagy ünnepség lesz, műsorral, dizsivel, a fejesek, mint rendesen, milliós jutalmakat kapnak, de jut minden dolgozónak. Mi a sz...r! – kiáltott fel ámulatában az amúgy visszafogott H. adjunktusnő. Jutalmat nővérnek, orvosnak itt utoljára 1990 előtt osztottak, mindig november hetedikén és április negyedikén. Ez ugyebár kifújt.
Elfogadtuk K. Viola ajánlatát, naná. Hárman dorbézoló alkoholizálásra készülve otthon hagyták az autót, de amikor könnyű aperitifet kértek, K. Viola közölte, töményre sajnos nincs engedélye, azt zsebből kell fizetni. Azonnal pompás hangulat támadt, a vacsora feszélyezetten zajlott, annyiban volt karácsonyi, hogy egy kollégával megbeszéltük, másnap a piacon találkozunk, az osztályfolyosóra összedobott pénzből fát venni.
Egy héttel voltunk az után, hogy a kórház komor tekintetű főigazgatója, a múlt rendszerből átmentett káder advent második hetében a főorvosi értekezleten durván lebarmolt mindenkit: a kórház teljesítménye romlott, az ápolási napok száma megnőtt, az éves statisztika borzalmas, egyáltalán, a kórházban nincs fegyelem. Ha ez így megy tovább, csődöt kell jelenteni, és karácsony ide vagy oda, ő nem fog habozni néhány főorvost kirúgni. Döbbenten, némán ültünk. Lehet, hogy ez feltűnt a főigazgatónak is, egy-két további dörgedelem után nyájasra váltott; most pedig áttértünk értekezletünk utolsó napirendi pontjára. Egy kis ünnepséggel készültünk, a Hanga utcai általános iskola alsós tanulói énekelnek nekünk karácsonyi dalokat. Nyílt az ajtó, és bevonult tizenöt megszeppent gyermek, a derűs tekintetű tanító néni (fehér blúz, hangvilla) végigvezényelte a legismertebb templomi dalokat. Mennyből az angyal, Pásztorok, pásztorok, A kis Jézus megszületett. A főigazgató megpróbált kedvesen mosolyogni. Nem sikerült.
1955. december. Kisiskolás voltam. Fenyőünnep, tornaterem. A zsámolyokból eszkábált pódium mellett aprócska, ritkás lucfenyő állt, csúcsán ötágú vörös csillag. A fa mellett ember nagyságú télapó kartonból, a sarki élelmiszerbolt kikölcsönzött reklámfigurája.
Az iskola énekkara uniszónó előadta a te szép zöld fenyőt, a kiskarácsony nagykarácsonyt, utána Zoli bácsi, az énektanár intésére a hullapelyhest mindnyájan együtt énekeltük. K. Pista a gyerekek tapintatlan zajongása közepette zongorakísérettel két gyermekdarabot hegedült, én hasonló figyelem mellett verset szavaltam. Édesanyám előző este felhívta Ibolya tanító nénit, elég-e a fehér ing, vagy a kék pajtásnyakkendő is kell. A nyakkendő mellett maradtak, abból baj nem lehet. A szülői munkaközösség toborzó szavára sok anyuka jött segíteni. Két hosszú asztalt terítettek, kakaó volt brióssal. Az asztal legelején az igazgató bácsi, jobbján egy hórihorgas szemüveges a tanácstól, balról az úttörőcsapat vezetője.
Estére belázasodtam. Öklendeztem, hánytam. Másnapra elmúlt az egész. Talán a szereplés, az izgalom… – mondta apám. Nem a versmondás miatt volt. Egyáltalán nem. Amikor láttam, hogy a szomszéd üzlet vezetője hóna alá csapja a télapó figurát, váratlanul tört rám a rossz közérzet, émelygés, valami furcsa szorongás. Ezt azóta mindig érzem, ha gondolat, érzelem, szó és tett külön utakon jár. A hétköznapok hazugságaiban, a mosolyba csomagolt utálkozásban, az érdek menti rajongásban… Meg a vállalati csapatépítésben. Amit ilyenkor decemberben céges karácsonyi bulinak neveznek. Vidám összebújás, eszem-iszom, tánc, mindenkit szeretünk (titkos találkán sötét oldalszobákban egymást is).
A fenyőünnep másnapján elkezdődött a téli iskolaszünet. Végre lehet hosszan aludni. De anyám felébresztett, menjek vele rorátéra. Ő mindennap járt. Álmos, hideg hajnal volt. Meglepődtem, amikor a templomban megpillantottam iskolánk igazgatóját. Hogy senki észre ne vegye, a nagy kapu melletti homályos sarokba húzódott. Nem tudom, melyikünk volt inkább zavarban. Anyám is csodálkozott, egy pillanatra megállt, némán bólintott, aztán megragadta a kezemet, és sietve az oltár felé terelt. Visszafordultam. Az igazgató bácsi felém biccentett, és jobb kezének mutatóujját, a titok jelével csendre intve, zárt ajkai elé emelte.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 31. számában jelent meg, 2018. december 14-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a 31. számban? Itt megtudhatja!
