Terméskőből építsd Istenednek, az Úrnak az oltárát,
és mutass be azon égőáldozatokat Istenednek, az Úrnak.
Száz éveken át tartotta magát a karácsonyi morzsa szokása nálunk is, meg Európa-szerte sokfelé. A karácsonyi asztalon, amire a család bősége szerinti bőségben került ez, az, külön kosár volt, amibe az ételek maradékát gyűjtötték. Bejgliből kihulló mák vagy dió forgácsát, fahéjas sült alma darabját, kalács héját, de egyebet is, mert a terítékre sokszor szénát, szalmát, vetnivaló magot, mazsolát is tettek. A karácsonyi asztal mágikus erejű ugyanis. Ami csak rákerül, áldott lesz. Az összegyűjtött morzsákat eltették, és mindenfajta betegség, rontás ellen, emberi és állati nyavalya elűzésére használták. Vagy tyúkok elé szórták, fák tövébe dobták, szőlőtőhöz borították, megfüstölték vele a lábas jószágot, növényeket, hogy termékenyek, egészségesek legyenek.
Butaság, persze, tudom én is, miért tojna nagyobbat a tyúk, ellene többet az emse, teremne jobban a szőlő régi vacsorák maradékától. De azért elmesélem a magam karácsonyi morzsáját, mert ha már a babonáról azt tartjuk, a két megtörténő között hisz valamit, ami nincs is, azok között talán mégis akad, amik velem megestek.
Attila atya, a soroksári templomépítő minden évben mozgósította a karitászt a nagy ünnepek előtt. Minket, hittanosokat is arra buzdított, jelentkezzünk, és vigyünk csomagot karácsony előtt a környék szegényeihez. Ismertem párat közülük egyébként is, sokan éltek még akkor is nyomorú viskókban, egymásnak tapasztott egyszobásokban. Hó közepén egyesével számolták le az ötforintosokat a kisboltban, sorra csengették fel a kertváros lakóit, hogy „kölcsön” kérjenek gyógyszerre, számlára. Édesanyám, hogy mindennapossá azért ne tegye a látogatásokat, adott is, de néha inkább csak zsemlét, felvágottat hozott ki, hogy most nekünk sincs. Nem is volt sok, tudom, de az ő édesanyjától is sokszor injekciós tűvel kellett elriasztania orvos nagyapámnak a rámenős kéregetőket, akiket titokban etetett, fürösztött, ruházott, ha mással már segíteni nem tudott – talán idáig nem akarta hagyni a dolgokat fajulni.
Nem volt teljesen ismeretlen a ház, aminek a címét Attila atya felírta egy papírra. Toporogtam a kertkapu előtt tizenhat évesen egy táska tésztával, liszttel, cukorral, és nem igazán akartam ott lenni. Meg is könnyebbültem kicsit, mikor nem mozdult a ház. Én megpróbáltam. Aztán mégis benyomtam a gombot még egyszer, ami most nehezebben süppedt a helyére: talán előbb meg se zörrent odabent. Így is sokára jött ki egy borpiros ember, akinek a papíros szerint Lajos bácsi volt a neve. Olyan lassan fordult alatta a Föld, hogy muszáj voltam a kertkapuig litániázni, mint egy betlehemezős, mert zavarban voltam, hogy miként is kell az ilyet. Ezt hoztam, meg azt hoztam, az Attila atya küldi (igazából nem is ő küldte, édesanyámmal vettük), nem sértem-e meg vele, mi legyen most, édes istenem. Ismerős volt az arca a Babi néni boltjából, sokszor láttam, ahogy a Babi néni felírja egy kockás füzetbe, mivel tartozik (sosem láttam viszont, hogy valaha lehúzott volna bármit, bárkit abból a kockás füzetből, mindig csak írt bele, aztán szerintem, mikor betelt, fölgyújtotta vagy kidobta egyszerűen, mint a megbocsájtó Isten a bűneink lajstromát).
Reméltem, hogy ő nem ismer meg, így megtarthatom jó cselekedetem bibliai inkognitóját. Bent szólalt meg először: ki vagyok, mi vagyok. Vagy úgy. Akkor látott már sokszor, kijár az ESMTK-meccsekre, én vagyok a tizenkettes, nahát, a serdülőre, ifire is – majdnem elkaptuk múltkor a lilákat. Majdnem, mondom örömmel (volt egy felső lécem jobb hátvédként), tényleg szoktak ott támaszkodni mindenféle helybéliek a sínekből hegesztett korláton. Mit hoztam. Sorolom, mintha édesanyámnak pakolnám ki a listát. Minek ez neki. Hátha jól jön, mondom, le van fagyva a járda, nem kell a boltig elmennie. Nem fog ő sütni-főzni, palackról megy a fűtés is. Tényleg, a kabátot se vetette le velem, tizenkevéske fok lehet odabent. Pakolok ki az asztalára. Szobakonyha, azt hiszem, a konyhában vagyunk. El is felejtem, gyümölcskenyeret is tettünk be. Ő nem tud kínálni semmivel. Ne is, mondom, még örülök is a viszonzatlanságnak. Megbontja a stollent, leszel két szeletet, egyiket elém teszi. Tizenhat évesen nekem minden két harapás volt, ő naptári idővel mérte az első falatot. Az enyémből lepottyant egy mazsola, nem kaptam utána, nem szerettem. Nem eszem meg, kérdezte, én meg nem tudtam, mi a jó válasz. Annál jobb, tette át a tányérjára, kifelé majd bedobjuk a szőlő alá, attól jobban terem jövőre. Én dobjam majd be.
Így már emlékeztem, a kis járda két oldalán jobbról-balról rövid kordon futott a decemberi hideg sötétben, tíz-tíz tőke, ha összesen. Delavári meg Izabella, épp ma fejtett belőle. Feláll, motoz percekig valahol, literes Fanta-palackkal ér vissza. Karácsonyra. De még beszélgessünk egy kicsit.
Rettenettel és boldogsággal gondolok arra a nyers, vad, róka ízű borra. Néha az enyém se jobb. Viszont, ami jó falat kifordul a számból, odaalamizsnálom a szőlő alá ma is, löttyintek a pohár fenekéről jó bort is, hogy teremjen sokat, mint az új sorházak miatt ledózerolt soroksári Delavári meg Izabella, az én szőlőm is.
Ha nem tudok odadobni egy mazsolát a szőlő tövébe, a saját életemet hogyan fogom visszaadni egyszer?
