Azt tudom, milyen, amikor az ötvenméteres medencében hirtelen, mégis nagyon nyugodtan lesüllyedsz a vízfenékig, még csak nagy levegőt sem veszel, ámulva nézzük, mit művelsz. Lazán elrúgod magad a faltól, úgy siklasz lenn a mélyben, mint egy méltóságteljes, nagy hal. Sosem ismertem embert, akinek ennyire természetes közege lett volna a víz. De nem sokáig látunk, pár pillanat után csak gondoljuk, hol tarthatsz, fölötted tele a víz fürdőzőkkel. Telnek a másodpercek, élők születnek és halnak meg közben, míg mi azt fürkésszük, hol bukkansz majd fel. Mégis alig vesszük észre – mert mozdulataidból annyira hiányzik minden színpadiasság –, amikor a medence túlsó végében, az egyik startkőnél lassan a felszín fölé emelkedsz. Alig hisszük, bár látjuk, hogy még nyugdíjasként is képes vagy különösebb erőfeszítés nélkül víz alatt átúszni az ötvenméteres medencét.
Elképzellek fiatalon, taposod a vizet, de olyan könnyedén, mintha unottan álldogálnál a hajnali vonatra várva. Az ellenfél egyik játékosa lóbál kettőt a labdán, csak aztán ereszti el gyilkos bombáját a bal felső sarok irányába, gondolván, úgyis elsüllyedsz, mire az a hálóba vágódik, de te kiemelkedsz a vízből, s ez a mozdulat, ahogy széles mellkasod óvón a kapu elé helyezed, egyszerre impozáns és elegáns, de van benne valami gyengéd, ám határozott fenyegetés is, mint az utódjait védő vadállatokban.
Fekszel előttem egy kórházi ágyon. Fogalmam sincs, mire emlékszel, mire gondolsz. Tudsz-e egyáltalán emlékezni, gondolni bármire, vagy csak a szégyen tölti be az agyad és a lelked gondolattalan és emlékek nélküli üregeit? A szégyen, hogy ez a valamikor oly kiváló és engedelmes test most úgy viselkedik, mint egy csecsemőé. A szégyen téged is túlél. Az arcodon látszik, ettől rettegsz, nem a haláltól. Miközben a fiammal lemossuk vézna tested, miközben tisztába teszünk, friss pizsamát adunk rád, felidézem magamban közös emlékeinket.
Elviszel moziba, a Spartacusra, pedig valamiért utálsz moziba járni. Nem is jössz többet, csak akkor, egyszer, mielőtt hat hónapra kórházba dugtok. Ha árulásra gondolok, azóta is a Spartacusra gondolok, no meg a hosszú vonatútra, végtelen várakozásra egy idegen város kórházának folyosóján. A vonaton keresztrejtvényt fejtettél, a folyosón kártyáztunk. Éreztem, hogy készültök ellenem valamire, s te ehhez asszisztálsz. Spartacus lett az apám, egy fiatal nővérke a nővérem-anyám, egy kopasz kislány a húgom.
A falnak fordulva alszol, csupasz hátadnak vetem a hátam, érzem a tested férfi szagát, s miközben valami krimit bámulok a tévében, hirtelen megértem, hogy egyszer te is meghalsz majd. Mintha a hátam a hátadhoz simulva egy stafétát vett volna át akkor, amivel én nem szeretnék sem állni, sem haladni. Abban a pillanatban lettem örök életű gyerekből halandó.
Rettegsz az agyér-elmeszesedéstől. Édesanyád utolsó éveiben nem ismer fel. Ha elfelejted, miért indultál a kamrába, rögtön agyér-elmeszesedést vizionálsz. De nem az lesz a végzeted, amitől leginkább tartasz.
Miután kihúzzák az összes fogadat, s műfogsort kapsz, hirtelen elkezd fogyni a tested, közel száz kilóról éppen hatvanhatra csökken a súlyod. Hetente beszélünk. Nem meséled már az ezerszer hallott történeteidet. Folyton azt hajtogatod, hogy hatvanhat kiló vagy, és nem bírsz egy dekát sem hízni. Egy évig hallgatom ezt minden hétvégén. Lassan lefogyok hatvanhat kilóra. Lötyögnek rajtam a ruhák, s a szememből a halál mered a halandókra. Tudom, hogy haldokolsz. Tudom, hogy az én hosszabb haláltusám is kezdetét vette.
Arra készülök, hogy másnap utazom, s leváltom az ágyad mellett a testvéremet, amikor jön a telefon. Nem kell már se le-, se felváltani. Meghaltál. A testvérem azt mondja, jó, hogy nem én voltam az ágyad mellett.
Nem jön egyből a sírás. Ahhoz túl egyedül vagyok. Kimegyek a kertbe, leülök a terasz lépcsőjére. Odajön a kutya, megbök az orrával. Arra gondolok, úgy éltél, hogy nem láttalak meghalni, és úgy haltál meg, hogy nem láttalak élni. Ettől a hazug és igazságtalan mondattól végre sírni kezdek.
Talán nem is létezett az a lövés, de az igaz, hogy – ha számít, ha nem; hajlok rá, hogy nem – te kivédted. Vagy kivédted volna.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/42. számban? Itt megnézheti!
