Szapáry Tibi barátom olyan képet vágott, mintha a Loch Ness-i szörny, de legalábbis a medjugorjei szűz jelent meg volna előtte.
– Lajosarany… – suttogta maga elé, aztán felpattant, haptákba vágta magát, Mona Lisa pórázát átvette a baljába, és kezet nyújtott újdonsült asztaltársunkak.
– Arany Ľubomír – mutatkozott be a férfiú, miközben először Tibivel, aztán velem is parolázott. Valósággal eltűnt a markom az övében.
– Kedves Lajos, engedje meg, kérem, hogy átpasszoljam önnek az abszintomat. A tiszteletem jeléül. Én majd koccintok sörrel, elvégre errefelé azt is szabad – nyújtotta a stampedlis poharat termetes asztaltársunk felé Tibor. A férfiú összecsendítette a pohárkát az enyémmel, aztán óvatosan, nehogy tartalmából egy cseppnyi is kilöttyenjen, Szapáry Tibor korsójához is odaérintette. Aztán mindketten lehajtottuk a méregzöld italt, miközben embereset húzva belőle vendéglátóm is feléig ürítette a Klášteres kriglit.
– Na, elmegyek még egy kör abszintért – indult Tibor a söntés felé.
– És ez itt odalent kicsoda? Egy kutyus? – kérdezte a férfiú, miközben megpróbálta úgy csavargatni irdatlan felsőtestét, hogy lepillanthasson az asztal alá.
Amint sikerrel járt, tüstént visszahőkölt, és sietősen kiegyenesedett a padon. Észrevettem, hogy Tibor barátom feje fölött a kocsma kőfalába illesztett terrárium felé pislantott, mintha éppen azt ellenőrizte volna, a megszokott helyén van-e Mona Lisa megtermettebb fajtársa.
– Ez itt Mona Lisa, Tibor barátom sisakos kaméleonja, kedves... de hogyan is szólítsam? Lajosnak, vagy... ne haragudjon, de nem emlékszem, mi volt az a cseh név, amelyen bemutatkozott.
– Nem cseh, hanem szlovák. Pozsonyi vagyok. De magyar. Mindegy. A személyimben meg a születési anyakönyvi kivonatomban az áll, hogy Ľubomír. Az öregem annyira berúgott a születésem örömére, hogy amikor megkérdezte az orvos, mi legyen a nevem, megkavarodott, és azt felelte: Ľubomír. Állítólag a dokit is Ľubomírnak hívták, tehát lehet, hogy csak pertura váltott vele az öreg, ő meg azt hitte, hogy a nekem szánt nevet hallja. Tudod, akkoriban az efféle döntéseket nem bízták az asszonyra. Ami, úgy tűnik, hiba volt. Így lettem Ľubomírrá, papíron, bár egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem, hogy apám így szólított volna.
– Hanem inkább Lajosnak hívta.
– Igen, és nem csak ő. Bár sohasem bántam, ha Ľubomíreznek, mindig, mindenütt Lajos voltam. Még akkor is, amikor leigazolt a Zbrojovka, a brünni Fegyvergyár focicsapata. De elmondom, hogy maradtam brünni focistaként is Lajos. Egyszerű az oka: a csapatban volt egy másik Ľubomír is, úgyhogy az edző, csak hogy megkönnyítse a dolgunkat és a sajátját is, elkezdett Lajosnak szólítani. Úgyhogy hetvennyolcban, amikor országos bajnokok lettünk, az egész lelátó, meg a tévékommentátor is azt ordította a gólomnál, hogy Lájošaran’! Lájošaran’! Na de most legyetek ti az én vendégeim egy pohár abszintra – és ezúttal ő állt fel, hogy elcaplasson jetitalpán a bárpult felé.
– Tibor, barátom, le a kalappal előtted. Csak úgy, találomra, befordulsz velem a kocsmába, és rögvest megismerkedem egy csehszlovák magyar világsztárral.
– Régen volt már az, barátom. Lajosarany felett eljárt az idő. Nem akkora helyi hős már ő, mint ahogyan előadja. De amikor magyarokkal találkozik, mindig szereti sztárolni magát. Nem most hallgatom először kocsmaasztalnál a sztoriját, de nem bánom. Neked érdekes, ő meg miért ne élhetné újra egy kicsit a régi dicsőséget. A sztorizását persze abszintokkal kell honorálnia a hallgatóságnak, de szerintem nem bánjuk, ugye?
– Én biztosan nem – feleltem, és valóban kezdtem úgy érezni: nem volna szükségem hosszas győzködésre ahhoz, hogy akár az egész kocsmát meghívjam egy körre, puszta jófejségből.
– Annyit azért tudj, hogy Nyilasit hetvenöt októberében, amikor szarrá verte a Zbrojovkát a Fradi, biztosan nem rúghatta fel. Legalábbis nem a pályán, max’ az öltözőben. Lajosarany ugyanis a kispadról nézte végig az egész meccset. Mondom én, nem volt akkora sztár, mint amekkorának kiadja magát. De csend, már jön is visszafelé.
– Egészségetekre, fiúk – eresztette szívlapátnyi tenyeréből a felespoharakat az asztalra Lajosarany, aztán ismét koccintottunk. Alighogy felhörpintette a zöld nedűt Tibor, rögvest felöltötte az tiszteletteljes érdeklődő ábrázatát, és újdonsült asztaltársunkhoz fordult.
– Sztár voltál, Lajos. Egész Csehszlovákiában. És azon túl is. Megérdemelten. A legnagyobbak egyike. De mégis, miért hagytad abba végül a focit?
Az előző fél óra során rohamtempóban elfogyasztott abszintok ekkor érhettek célhoz, ugyanis Tibor barátom kérdésére még szóról szóra emlékszem, de arra, ami a rákövetkezőkben hangzott el, már csak nagy vonalakban. Lajosarany arról beszélt, hogy a Zbrojovka sikerének kiteljesedésével a focicsapat tagjai belekezdtek egy kis, ahogyan ő mondta, „mellékbizniszbe”. Az ügylet nagyjából arról szólt, hogy egy megbízható nyomdász cimborájuk minden hazai meccsükre nyomtatott két-háromszáz többletjegyet, ezeket aztán az edző és a futballisták osztották szét egymás között egyenlő arányban, és passzolták tovább az érdeklődőknek saját csatornáikat és ismeretségi körüket használva, persze saját zsebre. Aztán végül szemet szúrhatott a hatóságoknak a focimeccs-jegy feketekereskedelem, ugyanis az edző idejét látta a kármentésnek. Ezt pedig úgy bonyolította le, hogy magához hívatta Lajosaranyt, és elmondta, egy barátságos mérkőzés előkészületeiről kellene másnap Bécsben tárgyalnia az SK Rapid menedzsmentjével, de nem érzi jól magát, úgyhogy, ha nincs akadálya, megkérné Lajost, üljön fel a hajnali első vonatra az osztrák főváros felé és helyettesítse, várni fogják majd az osztrákok a Hauptbahnhofon.
Így történt, hogy a gyanútlan Lajosarany reggel kiment a brünni főpályaudvarra, aztán mire Bŏeclavnál átlépte a csehszlovák-osztrák határt, és Brünnben kinyitottak a kioszkok, a Moravská rovnost azzal a hírrel a címlapján került a standokra, hogy Lelepleződött a futballista jegyüzér, és – így az alcím – L’udovít Arany nyugatra szökött a felelősségre vonás elől.
Részlet a szerző Mona Lisa elrablása című, a Pesti Kalligram kiadásában a Könyvhétre megjelenő regényéből.
Nyomtatásban a Magyar Hang 2021/31. számában jelent meg, július 30-án.
Olvasna még Haklik Norberttől? Kattintson!
