Egyenest hazasietsz, fiam! – parancsolta Balla tanár úr, nem nézelődsz, nem ténferegsz az utcán. Kedd volt, a délutáni tanítás után. Sötétedett már. Októbor vége, huszonharmadika. Lassan betelik az ötvenhatos naptáram. Naplót vezetek. Néhány szó naponta; meglásd, pár év múlva érdekes lesz – mondta apám. A Lovász Gyusziért minden délután szürke Pobeda jött, az apja hátul ült, függönyös ablak mögött. Gyuszi apja katonatiszt, vagy valami ilyesmi. Azon a délutánon az ablakot leengedte, hangosan utasította Gyuszit, gyerünk, fiam, gyorsan! És nyitotta az ajtót.
A XIII. kerületi Lehel utcában, ahol az iskola és onnan két sarokra emeletes lakóházunk ma is áll, Újpest felől egymást követték a teherautók, rohantak a belváros felé. Mindegyik platón sok ember, nemzeti zászló, egyik-másikon énekeltek, vagy rigmusokat skandáltak. Anyám elém sietett, kézen ragadott, nem tudtam kibontakozni. Elszégyelltem magam a többiek előtt. Elég nagy vagyok már, tízéves.
Másnap hajrá öröm: nincs tanítás. És nem is lesz. Ki tudja, meddig. Azért annyira ne lelkesedj, fiam! – intett apám. Anyámat barátnője, az alsó tagozatos tanítónéni telefonon tájékoztatta, ők sem tudják, mi lesz. Közülük egy mindig benn van a tanáriban ügyeletesnek. Rendes csapat az övüké, legalábbis azt hiszik. A párttitkárról, Aradi tanárnőről senki sem gondolta komolyan, hogy ő valóban… Mégis eltűnt, talán fél, hiába osztották be őt is. Apám, a körorvos a közeli Vágány utcában naponta rendelt, bár itt-ott lövöldöztek, mindennap járta a betegeit. Anyám rettegett, a negyvenötös budapesti ostrom emléke rémisztette, nem volt az régen. Akkor a mi környékünket sem kímélték. De ötvenhat első napjaiban csend volt, se villamos, se autó, annál nagyobb a gyalogos forgalom. Az úttesten is jártak az emberek. A sokaság, köztük anyám, a Lehel piacra tartott. Elterjedt, nem lesz itt kenyér, tej, a piac félárbócon, az áruszállítás akadozik, ha híre ment, hoznak húst, néhány perc alatt százméteres sor gyűlt.
Hiába, hogy nem volt tanítás, apám ragaszkodott elveihez, nem engedte a reggeli lustálkodást. Nem unatkoztam. Rajzoltam, festettem majd egész nap. Könyvekből másoltam, próbálgattam a Kossuth-címert, nagyon tetszett. Pityu barátom tíz óra felé érkezett, ő is nekiállt, versenyeztünk, kinek sikerül jobban. Nyáron a gangon játszottunk, de már hideg, párás napok voltak, Pityu néha felhozta a hegedűjét, anyám előkeresett könnyebb zongorás darabokat, felnyitotta a zongora hatalmas fedelét, rúdjára támasztotta, tessék, művész urak – mondta viccesen, gyakoroljatok, hasznotokra válik. Apám segített Pityunak a hegedűt hangolni, adok én neked egy garnitúra rendes húrt, figyeld meg, más a hangja. Apának volt tartalékban, a legjobb fajta, erre kényes volt.
Pityu érdeklődött, november negyedikén, a névnapomon lesz-e gyerekzsúr, mint volt tavaly, meg azelőtt. Aggódva kérdeztem anyámat; a kakaó, a kalács, az ünnepi torta most hogyan lesz? (Születésnap, névnap, a fénypontok. Vendégvárás, osztálytársak, barátok.) Anyám nemigen biztatott; meglátjuk, kisfiam. Apa tárgyilagos volt: ajándék biztosan lesz, ne félj. Szabadkoztam, én nem azért… sokkal jobban izgatott anyám csokoládétortája.
A rendkívüli helyzetek szorosra csomózzák a laza kötelékeket, közösségbe formálják a közelieket, ez történt azon az őszön a mi bérházunkban is. Ötvenhat forradalmának első napjaiban a ház egységbe állt, az asszonyok csapatban jártak vásárolni, szájpostán gyors információk jöttek-mentek. A lakók néhányakat tekintélynek véltek, szavukra adtak. Ezek közt volt apám. Lakásunk nagy sarokszobájában gyakoriak voltak a véletlen összeverődött megbeszélések, ennek aztán apám október harmincadikán kérlelhetetlen-határozottan véget vetett. Gellei úr, a földszint egyből, aki gyakran mesélt egykori birtokairól, bejelentette, pártot alapít, ő momentán lakásunknál alkalmasabb helyet nem talál. Egyelőre csak a régi katonabajtársak jönnének. Apám azonnal nemet mondott, minálunk nem lesz semmiféle szervezkedés. És a házban sem! – tette hozzá, mintha illetékes lett volna. Mondom, hallgattak rá.
November negyedikén kora hajnalban ébredtem. Végre itt a Károly-nap. Apámmal közös névnapunk. Izgalommal tervezgettem. Anyámék biztosan délután ajándékoznak meg, ha osztálytársaim nem is jöhetnek, de legalább Pityu, iszunk kakaót ketten. Apám a Lehel utcára néző nagy ablaknál állt. Gyere csak, fiam, villanyt ne gyújts. A függöny mögött álltunk. Sötét volt, az utcalámpák gyér fénye tankok végeláthatatlan, zárt sorát világította meg. Oldalukon vörös csillag, felirat: CCCP. Csörömpölve, dübörögve araszoltak a Nyugati pályaudvar felé. Remegett a ház. Időnként megálltak, aztán újra tovább. Apa átkarolt, álltunk egy darabig, majd keserű iróniával azt mondta: ez aztán a szép névnap! Igazán emlékezetes! Sosem fogod elfelejteni, fiam. Azzal hátravont az ablaktól. Még korán van, menj, alhatsz még. Elszenderedtem. Nagy, kerek ünnepi tortáról álmodtam, sok csokoládéval.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.
