Parittya kellene. Mint Dávidnak volt. Azóta, hogy a derék pásztorfiú kaviccsal homlokon találta Góliátot, jócskán eltelt az idő, de Góliát minduntalan előkecmeredik az emberi természet ócska szeméttelepéről, hatalmas erejével szemedbe röhög, „próbálj meg legyőzni, velem akarsz kikezdeni?” A deltamutogató izompólós utca-Rambó a városkép része, szembejön, elkerülöd, villamoson nem mersz szólni, a lábamon áll, uram. Inkább tűrsz.
Az oktondi erőfitogtatás nemcsak a hétköznapi muszklibajnokok sajátja. A nagy multinacionális vállalatoké is. Ők a gazdasági élet izompacsirtái. Sosem mutatkoznak pőre valójukban. A góliátok egymás közt, beléptető rendszerrel őrzött fényes székházakban rendezik a bizniszt; adok-kapok, üsd-vágd, kivásárol, bevásárol, egyesül, szétválik. Ehhez semmi közünk. Annál inkább a mosolyos kirakathoz, az úgynevezett vevőszolgálathoz. Itt kamerával fenyegetett vigyorgó hölgyek és urak hazudnak szolgáló készséget, és kifinomult módszerekkel zavarnak el a jó büdös fenébe.
Értem én, a nagyoknak minden fillért élére kell állítani, így lettek nagyok. De miért kell az igazságát kereső ügyfélnek minden alkalommal Erin Brockovich-csá válni, nem tudom. Alighanem minden cég alkalmaz szakembercsapatot, hogyan lehet a jogos követelést standa-pityere elutasítani, ha meg az ügyfél nem enged, a Pacific Gaz and Electric Companyhoz hasonlóan hadoválni, ellenvádolni, időt húzni, perre menni. Említeném itt honfitársunk néhány évvel korábbi, szégyenes ügyét, amikor a mamutcég gátlástalanul orozta el a futballcipő ötletét; megjegyzem, ott is, miként Hinkley-ben, a nagy cég lett pervesztes. Hurrá. Csakhogy ebbe belegebed az ember.
Makacs autós márkahűségemen az első rozsdafoltok tíz éve mutatkoztak, mikor is Góliát hivatalos szervizének legkisebb munkatársa felhívott; nagy baj történt. Garanciális átvizsgálás után a gépi mosó forgókeféi megbolondultak, autóm négy karosszéria elemét súlyosan megrongálták. Ez sosem fordult még elő – mondta vigaszul Góliát munkatársa, a négy darabot újra cseréljük, megrendeljük, színre fújjuk, beszereljük – ez három hét... Hogy mit tetszik? Csereautó? Az sajnos nincs. Azaz lenne, de az a mindössze kettő ügyfélnél van. Makacs maradtam, győzködtek, ellenálltam. Harmadnapra visszahívtak. Megoldottuk, azt azért tudnia kell uram, a szerviz gazdasági vezetője bocsájtotta rendelkezésre saját szolgálati gépkocsiját. Éreztem a megtiszteltetést.
Aztán eljött az idő, új autó. Maradtam a patinás márkánál. Két órát töltöttem a tartozékok kiválasztásával; tolatásjelző, ülésfűtés, kárpitok színe. Kábé fél évet kell várni, ha itt a kocsi, telefonálunk. Kíváncsiskodtam, tájékoztattak, bár van Góliátnak itt, a hírös városban is óriás gyára (országaink barátságban vannak), az én autómat nem Magyarországon gyártják. Bár érzelmeimet a márka iránt a gyártó nemzetjellemző precizitása forrón tartotta, a mindünk lelkét korrumpáló egykori szocialista rendszer kisördöge előbújt; tréfálkoztam a barátomnak, elmegyek S.-ba, ott lesz szalagon az én személyemre szabott autó, bekéredzkedem, adok a fiúknak pár eurót zsebbe, figyeljenek oda, hiba ne legyen. (Emlékeim az egykori Merkúr-telepi autóvásárlást idézték; kézfogás százassal; nagyon kérem, uram, a sok Wartburg közül egy hibátlant válasszon ki nekem).
– Tessék beülni mellém, teszünk egy kört – mondta az új autót átadó rokonszenves férfi. Udvarias ünnepi percek, fontosnak éreztem magam. A bemutató út első méterei után a kerekek felől durva kaparó fékezési hang vágott mellbe. Nofene. Megnyugtattak, két hét, és elmúlik. A fékbetétek, tetszik tudni. Környezetbarát anyagokból vannak. Négy év telt el, az otromba zaj változatlan. Vittem az autót ide, vittem oda, egyik márkaszervizből a másikba, nagy komolyan, rajzzal magyarázták, a zörgés mitől van. Beszorul, kiszorul, rátapad, melegszik. Érvelni próbáltam: „Ez nem néhány filléres roncsautó, ez drága és vadonatúj.” – Ez a széria mind nyikorog – legyintett súgva a szerviz szakembere, tudják ezt ők is. Fél év után megígérte, ám legyen, kicserélik a zajos alkatrészt.
De a cserét Góliát parancsban megtiltotta. Ha zörög az autó, hát zörög. Csakhogy szerintem új autó nem zöröghet. Kicsit sem. Nem pedig, hogy az utcán felkapják fejüket az emberek. Vezérképviselet, levelezés, jegyzőkönyv, szívatás. Amikor Góliát anyanyelvén levelet írtam a távoli központba, S.-ba, cinikus rutinnal visszapasszoltak a hazai képviselethez. És láss csodát, itt végül elismerték, a panasz jogos. De alkatrészcseréről ne is álmodjak. „A zaj megfelel a típusra jellemző műszaki tulajdonságoknak. Érzékelése a modellekben a különböző konstrukciós kialakítás miatt eltérő lehet”. A mondatnak értelme nem sok, azaz mégis: az érzékelésemmel van baj. A fülhallásommal. A cég leplezetlenül szemtelen: „a továbbiakban nem áll módunkban reagálni ugyanilyen témájú megkereséseire”.Már nemcsak a zörgés zavart. Megszokni ugyan nem lehet, miként éjjeli dáridó zaját sem, ha kocsma van a szomszédban. A jelenség, a Góliátok parttalan elszaporodása, gátlástalan pökhendisége, az bánt.
Most már látom, hibáztam. Mégis le kellett volna pénzelnem a fiúkat, ott a gyártósoron. Ha már parittyám nincsen. De szerzek egyet, istenuccse.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/28. számában jelent meg július 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/28. számban? Itt megnézheti!
