Egy hét után az a pár konzerv, a háromzacskónyi háztartási keksz, az összes gyógytea és a sok szárított gyümölcs is elfogyott a szekrényből. Mivel a bátyám még mindig Bécsben tartózkodott, miközben Csaba is elkapta a fertőzést – amiért szintén magamat okoltam –, a munkatársaim közül a legtöbben Németországban vagy az Egyesült Államokban éltek, anyámnak a gyulladásos fülproblémája miatt szigorúan megtiltottam, hogy elhagyja a lakást, Vikinek pedig egyszerűen nem volt mersze kimozdulni otthonról, muszáj volt felöltöznöm, és kijutnom valahogy a boltig.
Az utóbbi két napban már képes voltam annyira koncentrálni, hogy a különféle zajok, hangok, önmagában a beszéd ne idegesítsen túlságosan, és elkezdtek újra érdekelni a hírek, az információk, úgyhogy már egyfolytában ment a laptopomon valamilyen adás. És ha egyvalami, az bizarr módon szórakoztató vagy legalábbis figyelemelterelő volt, milyen más és más a leosztás az egyes csatornák híradóiban, egymástól mennyire különböző típusú témákat, vagy ha mégsem, akkor egy adott témán belül milyen eltérő adatokat tartanak fontosnak, illetve hitelesnek a szerkesztők és az úgynevezett szakértők. Volt lehetőségem megfigyelni – időnként megszokásból még jegyzeteltem is –, mennyire nyilvánvaló és ijesztő a különbség a közszolgálati és a kereskedelmi, a fizetős csatornák tartalmai között. Olyan tartalmak között, amelyek ugyanarról a témáról, például a gazdaság helyzetéről vagy a járvánnyal kapcsolatos adatokról tudósítanak. Mintha csak hasonló bizonytalanság, kínzó kettősség, megfelelési kényszer volna bennük is, gondoltam, nyilván jóval nagyobb léptékben, mint bennem, jelentős függéssel, frusztráltsággal és bizonyítási vággyal, amely gyakran torkollik erőlködésbe, és időről időre hazudik, még önmagának is.
Fóbia (részlet)
A fiútól jobbra egy barna hajú lány, az az ártatlan típus. Vele beszélt. Hiába néztem őket pislogás nélkül vagy egy percen át, nem néztek rám.
Azt hiszem, elsősorban azért csináltam ezt, hogy gyorsabban teljen az idő. Mindennél jobban vártam már, hogy elmúljon a szédület, ahogyan, persze, vártam rá, hogy egyszer csak fölbukkan majd egy hír a Puskin utcával kapcsolatban is. Hogy megtalálták a holttestet vagy a holttesteket, netán elfogták a Jenőt, aki miatt, s főleg amennyire esetlenül történtek kettőnk közt a dolgok, egyre kínosabban éreztem magam. De ahogyan a net, a televízió sem tudósított semmi ilyesmiről, csak a járvány egyes részleteivel, a WHO napról napra vagy akár óráról órára változó, egyre aggasztóbb prognózisával, a vírus fölbukkanásának – főleg a komolyabb tartalékokkal nem rendelkező nemzetek gazdaságára gyakorolt – hatásával, a terjedési és a halálozási adatokkal volt tele az összes híradó, illetve az amerikai elnökválasztás várhatóan nagyon körülményes szavazási procedúrája került szóba már akkor, s hogy a soron következő olimpiát a kialakult globális helyzet miatt egy évvel biztosan halasztani kell.
A második hét elején már kifejezetten bosszantott, hogy nem indulhatok el azonnal, vissza vidékre, és a legszerencsésebb esetben is csak a boltig mehetek el, amivel a szabályokat, csak azért hogy ehessek, még így is alaposan megszegem. Hogy a betegség, illetve a szertartás megváltozott időpontja miatt még jó néhány napig várakoznom kell. A láz csillapodása, és hogy egyre kevésbé éreztem gyengének magam, azt az illúziót keltette, hogy olyan cselekedetekre is képes vagyok, amelyekre még gondolnom is ijesztő volt pár nappal korábban. Bizonyára teljesen más lett volna a házban történtekkel kapcsolatos lelkifurdalás bennem, és annak nyomasztó hatása, ha nincsen korlátozás, ha nem akadályoz a szabad mozgásban a járványhelyzet, de szerda délelőtt, egy héttel a láz kezdetét követően, miután óráról órára egyre kevésbé gyötört a fertőzés, meglepően bátornak és elszántnak éreztem magam. Vastag zoknit, sötétszürke mackónadrágot, kapucnis pulóvert és maszkot vettem föl, hogy legalább részben betartsam az előírást, és minél kevesebb látszódjon belőlem odakint. Legalább fél órán át álldogáltam az előszobában indulás előtt, azon töprengve, vajon milyen következményekkel járhat, ha ilyen állapotban, tulajdonképpen még betegen elhagyom a lakást, ha emberek közé megyek. Reggel már csak fűszereket és két fej rothadt vöröshagymát találtam a szekrény aljában. Farkaséhes voltam.
A hőemelkedésem miatt egész nap ment a fűtés. Minimum huszonöt fok lehetett a lakásban, de még betakarózva is fáztam, a kinti hideg is visszatartott, ahogyan az emberek, főleg az idősekkel való találkozás, és a szabály, azazhogy tizennégy nap a karantén ideje. Sejthető volt, hogy alig találok az utcán vagy a közeli kisboltban valakit, de Csabára és főleg a mama halálára gondolva nem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam lesz beteg bárki is, leginkább a veszélyeztetett korosztályhoz tartozó személyek közül. Nem mintha igazolható lett volna, ki kitől kapta el a fertőzést, de azt hiszem, pont ez volt a járványidőszakban az egyik legfélelmetesebb. Szóval majdnem délig vártam, hogy olyan időszakban menjek, amikor az átlagosnál valószínűleg kevesebb ember tartózkodik odakint. De hogy mi számít több mint egy hét elteltével átlagosnak, arról nem volt semmiféle elképzelésem vagy tapasztalatom. Kilenc napja nem hagytam el a lakást. A hazaérkezésem körüli órákat sem voltam képes tisztán fölidézni. Csak az rémlett, hajnal vagy kora délelőtt lehetett, egy kopott fényű időszak szürke képei kavarogtak a fejemben, de hogy hányan voltak akkor az utcán – tömeg volt?, vagy üresnek láttam a várost? –, nem tudtam volna biztosra mondani.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/32. számában jelent meg augusztus 8-án.
