Hederintett a kucsmáján, fondorodott a homloka, botjára nehézkült. Efféléket kopogtam papírra UNIS tbm táskaírógépemen, mikor frissen serdült szentimentálisként betlehemesekkel vagy prózai mirákulumokkal támadt kedvem könnyet csalni a meghatódni vágyó rokonszemekbe. A keresztény ünnepekhez valamiért mindig erdélyiektől kölcsönöztem hangulatot. Nyírőtől, Tamásitól, Szabolcskától karácsonyit, Dsidától, Kányáditól húsvétost. Aztán Ady, a tévedésében és igazságában is hatalmas táltos-dandy következett, és vele krisztuskeresztek, leszegett fejű, hallgatag kálvinisták, Halál körül legyeskedő istenes Senkik – a meleg akolszagot didergős siralomházra cseréltem. Nem csak hangomat kerestem. Születés, halál, feltámadás még (akkor s mindig) elviselhetetlen súlya elől menekültem az irodalmi stilizációba. Alig lehetett ezekben valódi – ha volt is: ritka és véletlen ráérzés. De mindezt nem rovom fel magamnak már.
Amit most elmesélek, később esett meg, és talán tényleg csak annyi benne a líra és a pátosz, amennyi nélkül nem lehet beszélni róla. Nem azt mesélem, ami történt, hanem ahogy emlékszem, vagy ahogy emlékezni szeretnék, ahogy emlékeznem kell rá. Mindegy is – a múlt: narráció.
A faluból kétfelé juthattam a dombtetőre: félszázados tölgyerdőn át, hátba támadva szőlőmet, vagy ökörszekér vájta, mára gaz verte ösvényen, végig szembe a Hazanyúló-dűlővel. Utóbbi szegélyére telepedtek a gazdák, a meredeken lezúduló hegyoldalt és rajta a nadrágszíjnyi kerteket folyton kanyargó vályogpincék epiforái zárták. 2010. április 2-án, nagypénteken ezt az utat választottam. Keresztútnak. Addigra már alig maradtunk a hegyen, a megannyi présház hajdan volt borok kriptája, a meredő karórengeteg rég elkopott szőlőtövek kopjafás temetője lett. Ezek voltak stációim. „Add, Uram, hogy az enyészet ne lepje be soha teljesen lelkemet!” – mormolom félhangosan egy mohával lepett préskád előtt. „Add, hogy ne legyen falam örök omlás” – egy házhelyen árválkodó ajtókeret előtt (észre sem véve, hogy épp József Attilát parafrazálok). „Hogy ne üres hordóként kongjon szavam” – bravúrkodom egy pár szikkadt donga előtt. Le is térdelek mindnél. Egyszer éppen egy tavalyi gesztenyére. Felszisszenek. A kíméletlen komikum kizökkent mímelt áhítatomból. Mit keres Parti Nagy a Sütő-drámában? Pedig hogy próbálok megrendülni! Milyen hűen alakítom saját magam saját magam közönsége előtt! De nem. Csak felelek. Isten bácsi kérem, én készültem.
Feltápászkodom. Kit akarok én átverni? Frappáns vagyok, prédikátori, igazi sercegő szószéki szú. De az első isteni jelenés a gesztenye volt a térdkalácsomban. Minden lelepleződésnél undorítóbban szégyenletes saját magunkra rányitni. Hiszek én bármiben is, ha egy pusztuló szőlőhegyen szavalok, és kankalinoknak modoroskodok? Hát beszélek én, beszél az ember így bárkihez is, aki van? Köpni próbálok, és egyébként jól is köpök; fociztam én eleget ahhoz, hogy legalább csisszenteni megtanuljak, ahogy errefelé mondják – fúj, ez megint de adekvát! De köpés helyett nyáladzom, mint egy szépet álmodó bullmasztiff. Feneketlen csömör lesz úrrá rajtam. Botorkálok. (A botorkál a botlik, botor, botránkozik szavak családjába tartozik, az etimológiai szótárban láttam – miért jut ez eszembe? Agyam még emlékezés közben is kétségbeesetten kutat mentőöv után a roncsok között. Amitől ez még magasztos lehet.) Már azt sem tudom, mit keresek ott, minek van nekem szőlőm, el kéne adni, véget kellene vetni ennek az operett-parasztkodásnak végre! „Észak-fok, titok, idegenség”, az vagyok. De ebben a dúvad önutálatban is túlzó hamisságot érzek.
Szenvedgetek. Áldozgatom magam.
Mintha homorú lencsén át nézném, körém torzul a táj. Az utolsó, legmeredekebb szakaszon kapaszkodom, eszelősen, négykézláb, a harmattól kiszalad lábam alól a zsenge fű. Pár éve hatalmas jégverés volt, aki addig nem, hát akkor otthagyta a szőlőjét, a tőkék sorban rohadnak ki, s az ázott, langyos talajból, mint láncdohányos málló ínyéből a fogak, kifordulnak, mikor értük nyúlok.
A tetőn lerogyok. Pincém északi szomszédjában hatalmas, kiszáradt gesztenyefa tövéből izmos, fiatal törzs szökik égnek. Pillanat alatt megértem, hogy mi a nagypéntek. Hogy az ember „az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor”. Csitítom magamban. Talán ahhoz túl okos és önző vagyok, hogy ha gondolkodni kezdek, ne hamisítsak mindent magamhoz. Igyekszem nem gondolni rá többet, de egy palack bor csak olyan mégis, mint az emlékezet: míg végleg ki nem ürítik, érik, változik, sűrűsödik, s menthetetlenül megbuggyan.
Hazafelé megállok egy kávéra (mindig ugyanannál a benzinkútnál, ahol évekkel korábban autogramot kaptam Anthony Hopkinstól – azzal a kandi várakozással, mintha legalábbis hetente járna arra), körülöttem pár szociális klisé, bennem a nyughatatlan élmény. Próbálok nem figyelni rá. Talán, ha már mélyebbre nyomni benne a dugót nem lehet, ki kéne innom végre. Talán izgágasága végre megkövül bennem. A sehova sem vezető utakon is vannak lábnyomok.
N. Fejérváry Gergő Ásó, kapa, uzsonnabor sorozatának további írásait itt olvashatja.
