Néhány évvel ezelőtt egy irodalmi ösztöndíj keretében az Isztriai-félszigeten töltöttem egy kevés időt. A környék nem volt ismeretlen számomra. Korábban is jártam már arra, mint ahogy hozzám hasonlóan nyaranta magyarok ezrei keresik fel az Adria eme szegletét. Ezúttal azonban, bár az ösztöndíj júniusra esett, nem nyaralni jöttem. A fiumei cápa című regényem utolsó simításain dolgoztam, és arra gondoltam, mi sem lehetne ideálisabb hely a befejezéshez. Elvégre a könyv ötlete egy másik, Fiumében töltött ösztöndíj alkalmából pattant ki a fejemből, és hát kézre esik, ha itt, az Adriai-tenger közelében, Fiumétől nem olyan messze teszem ki a végére a pontot.
A rezidencia – ahogyan az ösztöndíjak helyszínét nevezik – egy eldugott kis faluban volt. A települést nem szokás nyaralásokkal kapcsolatban emlegetni, utazási irodák kínálatában se bukkan elő a neve. Nem is közvetlenül a tengerparton fekszik, bár némi kerékpározással el lehet jutni egy öbölhöz, ahol afféle strand üzemel, ami voltaképpen egy büfékocsiból és persze a vízpartból áll. Hamisítatlan isztriai falucska, fehér falú házakkal, kis gótikus templommal, szőlőültetvényekkel, olajfákkal és a település szélén kolostorrommal.
A rezidencia a falunak a tengertől távolabbra eső szélére esett, poros földút vezetett oda. Néhány jól felszerelt bungalóból állt. Amint elfoglaltam a nekem kijelöltet, egyből olyan érzésem lett, mintha visszacsöppentem volna a régi nyarakba, amelyeket nagyanyám falujában töltöttem. Ültem a teraszon, a laptop előtt, a tarkómat égette a nap, bódító virágillat úszott a levegőben, és bogarak döngicsélése hallatszott.
Rajtam, illetve a házigazda házaspáron kívül hárman tartózkodtak akkor a rezidencián: egy román írónő és egy kanadai meleg pár, amelynek egyik tagja volt író, a másik pedig remek süteményeket készített az első estére, amelyet az érkezésemhez időzítve amolyan ismerkedési programnak terveztek. Az is lett belőle. Elmondtuk, hogy honnan jöttünk és mivel foglalatoskodunk az ösztöndíj időtartama alatt.
A kanadai író ismerősként tért vissza a falucskába. Elhozta a frissen megjelent regényét, amelyet az előző itt-tartózkodása alatt írt. A román írónő Erdélyből érkezett és egy meseregényen dolgozott. A lakhelyeként megjelölt város nevét először az anyanyelvén mondta, utána a rám való tekintettel megpróbálkozott a magyar elnevezéssel is. Némi tapogatózást követően be tudtuk azonosítani a helyet. Én a befejezés előtt álló Fiume-regényemről beszéltem, és elmeséltem, hogy útközben idefelé megálltam pár órára sétálni a városban.
Másnap délelőtt kihaltnak tűnt a rezidencia. Persze nem volt az. Mindnyájan az egymástól kellemes, azaz nem zavaró távolságra eső bungalóink teraszán ültünk, és írtunk. Délután a házigazdáktól kapott biciklivel elmentem a szomszéd nyaralófalu hatalmas strandjára. Később ez lett a napi rutin: délelőtt meló, délután beach.
Az előző este megkezdett ismerkedés a nap végén folytatódott. A kertben bóklásztam, és élveztem a nyáresti színeket. Erre vagy húsz évvel korábban a költő, Somlyó György hívta fel a figyelmemet: nézzem meg, hogy ilyenkor mennyire intenzívek a színek. Megnéztem. Ott, az Isztrián különösen annak tűntek. Ekkor szólított meg a kanadai író. Arra kért, hogy magyarázzam el, amit tegnap nem értett. Nevezetesen, hogy miként írhatok én magyar tematikájú regényt egy horvát kikötővárosról. És miként lehet az, hogy a román kolléganő városának van eredeti magyar neve is.
Hogy szemléltetni tudjam a mondandómat, bementünk a kanadaiak bungalójába – az esett közelebb –, és felmentünk az internetre, ahol elkezdtem mutogatni térképeket a történelmi Magyarországról. Megmutattam Fiumét és a román hölgy városát is. Előkerestem Teleki vörös térképét, azután a mai Magyarország térképét. Tettem némi kitérőt a két bécsi döntés felé, majd megpróbáltuk a Trianonban létrejött földrajzi arányokat Kanada térképére rávetíteni. Meséltem a soknemzetiségű, régi Magyarországról, háborúkról és forradalmakról. Amennyire angoltudásom lehetővé tette, igyekeztem dióhéjban felvázolni mindazt, ami Trianonhoz vezetett.
A kanadai, valamint a beszélgetésünkhöz csatlakozott párja felváltva hümmögtek és a fejüket csóválták. Azzal váltunk el, hogy kár, hogy csak most találkoztunk, mert ők másnap indulnak haza, és hát erről még nagyon sokat lehetne beszélgetni. Hiszen erről nem tudtak semmit, mint ahogy feltehetően számosan mások sem a világ azon fertályán, ahonnan ők jöttek. Én is kifejeztem sajnálkozásomat közelgő távozásuk okán, majd elköszöntem, és visszatértem a bungalómba.
Pár órával később az ágyamban feküdtem és olvastam, amikor zörögtek a teraszajtón. A kanadai író párja állt ott, szívélyes mosollyal az arcán. Azt mondta, nagyon meghatotta, egyben megrázta őket mindaz, amit Trianonról meséltem, úgyhogy búcsúként azt találták ki, hogy ehetnénk együtt egy kis jégkrémet. Hasonló mosoly közepette válaszoltam, hogy sajnálom, de nem igazán szeretem a fagyit. Tényleg álmos voltam, úgyhogy elköszöntem, és becsuktam az ajtót.
Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb című tárcasorozatának többi írását itt olvashatja!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/13. számában jelent meg március 27-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/13. számban? Itt megnézheti!
