Nagy szükségünk van a közelgő vész előtt néhány olyan emberre, amilyenné te is lehetsz: szabad, felnőtt és felelős emberekre. A világ a szemünk láttára hagyja hátra kamaszkorát, dühöng, téved, hazudik.
Pár perc próza
Valamelyik bor nekem is az utolsó lesz. Csak ne tudjam, melyik. Addig meg, ahogy nagyapám mondta mindig: ha már megszülettünk, valahogy élni kell. Vagy dongóként, nem tudva létről-végről semmit se, vagy elhinni: az a „valahogy” mégsem mindegy egészen.
Ma azt tapasztaltam, hogy az ötszáz is nehezen ment, és ezt nagyon nem akartam tudomásul venni. Persze, mentegethetném magam, hogy éppen rossz passzban vagyok, valamiért gyöngébb fizikai állapotban, de az ember legalább önmagának ne hazudjon!
Szüret után, télen jó a birtokon. Nyugszik a szőlő, se kór meg nem támadja, se szél meg nem töri, se madár meg nem szúrja. Nem siet, nem siettet: mélyeket lélegezve, felébreszthetetlenül aluszik.
Nem muszáj mindig átfogó, tért ölelő perspektívákban gondolkodnunk, nem muszáj nagyszabásúnak lennie, amiben otthon vagyunk, lehet az kisebb is. Itt jönnek a képbe a törzshelyek. Amennyiben vannak. A helyek, amiket belakunk.
Ejha… – mondhattam volna nagyobb lelkesedéssel, ennek a nőnek ez az élete, úgy tűnik, erről szól az egész élete, hogy egyszer a Szabadság-szobor modellje volt, aztán a rendszer elfelejtette.
Négy izomember elszállította innen sokunk kedvencét, a sarki újságosbódét, előző nap még működött. Eltűnt vele Amálka is, az évtizedek óta kedvelt újságos, aki hajnalban forró kávét szolgált fel a napilapokhoz.
Ismerve a szőlőnket, látva küzdelmét nappal, esővel, válunk csak hálássá a szépért, amivel készül az újra, mert magunkra is rálelünk, ahogy őszülünk a gondba és ráncosodunk az örömbe.
„Miben segíthetek?” „Abban, hogy befejezed a férjem zaklatását. Na, mi van? Elfelejtettél gépelni? Vagy nincs bátorságod ahhoz, hogy vállald a felelősséget a tetteidért?”
Széket a helyiek három részre osztják: Forrószeg, Felszeg, Csipkeszeg – ez utóbbiba iparkodunk, vagy inkább csúszkálunk. Tegnapra szólt a meghívás, ám ahhoz szenteste kellett volna elutazni, és azt azért mégsem.
Van egy homályos emlékképem arról, hogy olyan 12 éves lehetek, és apám levisz a munkahelye, a tanács épületének alagsorába lőni. Egy folyosóra emlékszem, annak egyik végén van a lőállás, a másik végén a céltábla, és nem vagyok túl sikeres.
Hát persze hogy a gyerekkori karácsonyok a legszebbek! Olyankor még őszinte tud lenni a várakozás izgalma és felszabadult az ünnep öröme. Vagy ezt is csak utólag festi színesre az emlékezet?
Évek óta hallom barátaimtól, ismerőseimtől, hogy leköltöznek vidékre, kiköltöznek a városból, felköltöznek a hegyre. Mintha az élet csak igekötők kérdése volna. Végül persze valóban csak annyi, elhatározás kérdése.
Amikor először a kezembe adták, arra gondoltam: nem. Én ezzel már nem tudok mit kezdeni. Megijedtem. Nyaklik keze-feje-lába, el fogom elejteni, azt sem tudom, hogyan fogjam. Kicsit még tartottam, aztán visszaadtam a szüleinek, ott biztonságban lesz.
A találékony költő úgy bírál, hogy jelzi, a túlzásokkal bemutatott Okatootáia nagy problémája nem csupán az elmaradottság, hanem az elmaradottság reflektálatlansága. Az, hogy igény sincs (honnan is volna?) a változásra.